Multbanéző történet.

                               Pipacsok

Szikrázóan meleg volt a nyár abban az évbe, amikor életemben először beálltam az aratók közé, mint marokverő. Be fogtak engem már korábban is, kötelet teregetni, vagy vízhordóként részt venni a kenyérkeresetben. Tudtam hát, mit jelent a nyári melegben keményen megfogni a munka végét! Még fel sem kelt a nap, amikor már édesapám az aranyló búzatábla végén állva, megfente a kaszáját és Uram segíts imával szemébe húzott kalappal belevágott az első rendbe. Vissza-vissza nézve, figyelte hogy boldogulok a feladatommal. Nem is volt semmi hiba abban,amit csináltam, hiszen már előző években is próbálgattam, és 13 évesen illett is érteni, a marokverés csínyját- bínyját!  Nagyapám volt a kévekötő, ha kicsit lemaradtam a rendel, hát egy- két húzással besegített. Jó zsíros fekete föld volt az a tábla, ahol arattunk, meg termette az, nem csak a belé vetett búzát, de a szedret, az acatot, a tarackot is, ami bizony nem kímélte az ember bőrét! Hiába volt rajtam édesapám régi ingje, véresre karmolta, tépte karomat, lábamat. Aki próbálta, csak az tudja, milyen lelkierő kell ahhoz, ne fakadjon sírva az ember lánya, még akkor is, ha már félig nagylánynak számít. Hősiesen tűrtem a szenvedést, tudtam, hogy nagy szükség van az én munkámra is, mert ezekben az években már igencsak szorított bennünket a beadás és a magas adó. Próbára tett a nagy hőség, mert bár a marokszedésben váltottuk egymást Mariska testvéremmel, de mégiscsak kislányok voltunk és az aratás eltartott több mint három hétig. Nem volt közbe pihenés. Este már sötétedett mire hazaértünk, ahol a kútmellé állított dézsában várt bennünket a napon melegedett fürdővíz, amely némi enyhülést adott, a reggeli tejről elcsent kanálnyi tejszín némileg segített a hólyagosra égett bőrünket, összehasogatott testünket gyógyítgatni. A Péter Pál napján megkezdett aratás, Anna napkor ért véget. Már sötétedett, amikor feltettük a „papot” az utolsó búzakereszt tetejére, de én még az út szélén nyíló vadvirágokból szép kis csokrot szedtem. Otthon friss vizet öntöttem a zöld mázas kisköcsögbe és az asztal közepére tettem. Édesanyám örült a virágnak, és nagy örömömre ígért nekem egy új kartonruhát. Szép búzavirág- kéket veszünk, mondta, de én könyörgésre fogtam a dolgot és pipacs- pirosat kértem. Pár nap múlva mégis úgy hozta a sors, hogy beállított a végrehajtó, fizetni kellett.  Nem lesz már az újruhából semmi, se kék, se piros, panaszkodtam Margitkának, aki rokon is  barátnő is volt, ráadásul a nagymamámmal szemben lévő házban laktak. Már nem emlékszem pontosan, talán még sírtam is egy kicsit, mert Katiángyó, a Margitka édesanyja vett nekem is és Margitkának is egy –egy ruhának való piros anyagot. Nem eszünk a héten tojást, sem mákos tésztát, mondta nevetve, mert eladtam egy fél liter mákot, meg amit tojtak a tyúkok, legyen csak meg az a piros ruha! Nagyon olcsó volt, mondta anyának mikor az tiltakozni kezdett, majd máskor te veszel. Mi meg Margitkával futottunk Szebenyi Ilonka nénihez ruhát varratni. Milyen anyag ez? Ez nem karton! Valami műrostos, újfajta anyag mondta Margitka, de igazán szép! Amikor vasárnap felvettük az új ruhánkat, pörögtünk, forogtunk a nagymamám tiszta szobájában a tükör előtt, nagyapám, mosolyogva mondta: Olyanok vagytok, mint a pipacsok! Ki is guberált a mellényzsebből két egyforintost, mozijegyre, meg egy –egy gombóc fagyira. Így indultunk el a vasárnapi mozira, két kis pipacslány. Arra már nem emlékszem milyen filmet láttunk, de annak vasárnap délutánnak a hangulatát most is érzem. Sétálgattunk a „korzón”, nyalogattuk a fagylaltot, és már titokban visszalestünk a nyomunkba sétáló legényekre is. Amikor alkonyatra állt a nap, mondtam Margitkának, én megyek kifelé a tanyára, mert édesanyám most is mint mindig, lelkemre kötötte, mire lemegy a nap, itthon legyél. Iparkodtam hát, mert az ég alján csúnya sötét felhők kezdtek gyülekezni, az ég is meg dördült, készülőben volt a vihar. Futottam végig a nagylaki úton, és bátorítva mondogattam magamnak, hogy kell az eső, de amikor úgy istenigazából zuhogni kezdett, gyorsabb futásra vettem a dolgot és csak a tanya eresze alá érve álltam meg lihegve.
Az öcsém nevetése aztán arra késztetett, hogy végig nézzek magamon. Azt hittem az ég szakad rám, amikor megláttam az új kis pipacsruhámat, cafatokban lógni! Édesanyám, a kezét összecsapva szörnyülködött, hiszen ez papírból van!  Csak volt, mondta az öcsém, egy kis piros papírfoszlányt a kezébe morzsolgatva!  Én meg csak sírtam keservesen, sirattam az ajándékba kapott új ruhát, meg azt a nehéz aratást, amiből csak erre az értéktelen ruhára futotta. Nem baj lányom, vígasztalt édesapám, jó eső volt, lesz kukorica, krumpli, majd őszre kapsz sokkal szebbet. Már nem tudom kaptam-e azon az őszön újruhát, de az biztos nem volt olyan kedves mint az papírból varrott pipacsruhácska, mert azt szeretettel vette nekem áldott lelkű Katiángyóm! Legyen áldott az emléke!