Az új kenyér2011.08.05. 19:06, kodrane
Az új kenyér
Írtam már a régi kenyérsütésről, a kiscipóról, amibe édesanyám tojást sütött és mi gyerekek azt mondtuk, beletojt a pipike! Arról is szóltam néha, hogy ma már nincs becsülete a kenyérnek, hiszen az utcán szétdobált kenyérdarabok, fél zsömlék vagy kiflik látványa elkeseríti azt az embert, aki világ életében keservesen megdolgozott a mindennapi kenyérért. Most mégis újra a kenyérről szeretnék egy kis történetet elmondani. Gyermekkorom első emlékét idézi, amikor édesanyám, kezemet összetéve, imádkozni tanított. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, mondtam az imát esténként, és eszembe sem jutott, hogy bizony lesz olyan nap is az életemben, amikor nem jut kenyér az asztalra! Mégis eljött az, az idő, és aki nem élte át azokat a keserves éveket, talán meg sem érti, mit jelent a mindennapi kenyér! 1951 ben történt, ez volt az a padlássöprögetős világ, amit ma már nem illik emlegetni. De azt hiszem, elfeledni sem kellene. Meggyötört bennünket a háború, dolgoztunk látástól vakulásig, csak azért, hogy a szüleinktől örökölt ősi földünket megtarthassuk. Nem maradt a beadás után sem kenyérnek való gabona, sem vetőmag. Az álatok takarmányát is elvitték, volt ahol, éhen pusztult az utolsó tehén. A lovakat kötéllel felkötötték a gerendához, mert ha egyszer lefeküdtek, nem bírtak újra talpra állni. Jegyre adták a kenyeret, naponként húsz dekát személyenként. De volt olyan nap is, amikor még azt sem kaptuk meg, mert mire a sorbaállásnál ránk került a sor, már akkorra nem jutott. Volt úgy, hogy három napig egy falat kenyér nem volt az asztalon. Retekből főztünk levest, melaszt kevertünk a hársfateába, vöröshagymát pároltunk zsír nélkül, meg lakmároztunk az eperfáról. Ünnepnapokon a galambok láttak el bennünket finom levessel, meg az érben fogott apró pocséta ízű halak tartották bennünk a lelket. Sosem feledem azt a napot, István Király napja volt, amit akkor már Alkotmány napnak hívtak, egy falat kenyér, de még egy sütésnyi liszt sem volt a háznál. Édesanyám, indult a nagymisére, vígasztalt bennünket, megpróbál valahonnan kenyeret szerezni. És akkor, betoppant a tanyára, Ecsédi Pista bácsi, aki régen részes volt a nagyapám földjén. Letett az asztalra egy abroszba kötött csomagot, amiből, egy nagy frissen sült búzakenyér kandikált elő! A feleségem küldi, fogyasszátok egészséggel, mondta, és közben szorongatták édesapámmal egymás kezét, és könnyes volt a szemük. Hogy honnan szerezte a lisztet a kenyérhez, ma sem tudom, de megesküdnék rá ma is, hogy bár a könnyünk is hullt rá, annak a kenyérnek SZERETETÍZE volt! Az, az ünnep azóta az én számomra valóban a kenyér és a magyar ember összetartásának az ünnepe! Pistabácsi, Bözsinéni, és az én szerető szüleim, réges- régen valahol az égi búzamezőkön vágják a rendet, de emléküket összeköti az a Szent István napi új kenyér!
|