2011.08.03. 04:44, Dudás Sándor
17.
- Jaj, Jenkém, de jó, hogy átjöttél, borzalmasan érzem magam, semmi kedvem, semmi lelkierőm. Képzeld, Angyal, a rendőr letolt, kioktatott, leteremtett, földig alázott, mint egy taknyos kölyköt. Engem, aki az anyja lehetnék. Hogy miért, majd azt is elmondom, de előrebocsátom: nem tudom, mit gondol a világ, de engem hagyjon ki az ilyen megalázó tortúrákból, átéltem két világégést, minden szörnyűségeivel, csak a jóisten tudja, miken mentem keresztül, és akkor most, csupán azért, mert aggódom a szerencsétlen szomszédomért…
- Úgy látom, itthon van.
- Hát most már itthon, de amit kaptam végette… Azt mondja Angyal, hogy beszéljek vele. Hogy menjek át hozzá, és ha valamit tudni akarok róla, tőle, magától kérdezzem meg… Nő létemre! Mit gondol, mégis?
- De Márti, és amikor telefonálgatsz neki?
- Az azért más, aranyoskám, nagyon más. Egy: Angyal hivatalos közeg. Ebben az értelemben, hogy úgy mondjam, nem férfi, így, telefonon keresztül, csupán egy hang. Másik meg az… Nem, Jenkém, ez a világ nem az én világom, hát az is baj, ha aggódok valakiért. Emlékszel a régi szép időkre, kiültünk a kerítéshez, a lócára, és olyan jókat beszélgettünk a világ folyásáról. Nem volt ez a nagy rohanás, mindenki ismert mindenkit, tudtak egymás gondjáról, bajáról, segítettek…
- Manapság mindenki bezárkózik, tévét bámul…
- Nagyot halló szomszédom? A múltkor kinn vagyok a kertben, ő kapálgat, észrevesz, átköszön. Mondom neki, lassan tagolva, hogy szám mozgásáról megértsen: dolgozunk? Azt mondja, nem, pihenek. Fülig ért a szája. Megállt bennem az ütő! Pár nappal előbb sétálgat a gangon, komótosan, oda-vissza, bámul maga elé, mint az eszelősök, nem mertem felé nézni. De aztán észrevett, köszön, integet. Veszem a bátorságot, kérdezem: pihenünk? Azt mondja, nem, dolgozok. Normális ez, aranyoskám?
- A gondolkodás neki munka: szerkeszt, szavakat keres, kigondolja, amiről ír… Mások is elgondolkodnak, maguk sem tudják, min…
Hagyjuk, vénasszony-duma.
18.
Ragaszkodok a szülőfalumhoz. Érdekes, otthonról gyakran elvágyódok, más helyen, akár hol legyek, otthon járnak gondolataim. Egyszerű, komfort nélküli, százévesnél öregebb ház. A szomszédok? Távolságot tartunk, fogjuk rá, rossz hallásom miatt. Ha mégis beszélgetünk, mindig csak az újkor sirámai.
Még nagyszüleim vették a házat. Itt éltek, s haltak meg.
- Érdekes gondolat: neked, halló létedre, kitűnően kellene tudni a jelnyelvet, nekem nem! Elég, ha beszélek…
Benő elgondolkozva lépked mellettem.
A csalánfüredi kulturális rendezvényre megyünk.
- Szövetségünket otthagytad?
- Nem egyszerű történet. Majd elmesélem.
- Te mindig azt mondod: majd. Új könyvemre - miért nem intézted el azt a telefont? -, nem jött támogatás. Tizenkét levelemre kilenc elutasító válasz, hárman ettől megkíméltek. Tolmácsolsz ma?
- A feleségemmel, felváltva. Színdarabokat tanultunk be, sorstársakkal. Büszke vagyok és kíváncsi, hogy fogadják.
- Megelőlegezem, siker lesz!
- Köszönöm.
- Nekem nem, biztos! - Nyomatékul felemelem a táskát, benne árusításra szánt verseskötetek. -Sorstársak nem veszik. Pont azok nem, akikről, akikért szól.
- Nincs rá pénzük.
- Vagy nem értik. Többen jelezték. De más írók könyvét se igen kapkodják, inkább a sert.
Néhány járókelő alaposan megnézi a „mutogató" Benőt; szégyenszerű érzettel konstatálják, hogy siket. Nálam, hanggal beszélek, nincs eltérés. „Kárörömmel" teszem szóvá. Bankó kajánul mosolyog, fürdik a lesajnáló pillantásokban, majd meglepő kijelentést tesz.
- A jelnyelvi tolmácsok mintegy 80 %-a attól tart, ha jól segít, nem lesz rá szükség. Ugye, ez nem igaz?
-Nem hát! Azt viszont megérezzük, ha nem őszinték. Jön a dac, ellenállás, hozza az ellenérzéseket, ettől pedig az elfogadás finom rendszere zavarodik össze. Jön a kölcsönös ingerültség, elfordulás.
- Én is így gondolom.
Túloldalt nagy, sárga épület. -Megérkeztünk.
A költészettel kapcsolatban: elégedetlenkedhetek, kárörvendezhet Benő, a hallássérültek igenis megbecsülik a közülük való írástudókat. Publikálási lehetőséget adnak, anyagilag támogatják könyveik megjelenését.
Büszkén idézem a Hallássérültek Lapja legutóbbi, költészet-napi összeállítását bevezető rövid írást:
TISZTELGÉS KÖLTŐINK ELŐTT
„Az írott nyelv igen nagy érték, művelőit minden korban és mindenütt nagyra becsülték, tisztelték, elismerték. Különösen nagy szó ez a hallássérültek között, akiket a kommunikációs és megértési gondok szinte egész életük során végigkísérnek. És mégis, nem egy sikeres példa igazolja - ha embert próbáló erőfeszítések árán is - a hallássérültek is eljuthatnak az írott nyelv olyan fokára, amit már így hívunk: költészet."
19.
Magamra rigliztem az ajtót, fotelbe süppedtem.
Szokásom szerint, tenyerembe döntött fejjel, szemem lehunyva relaxálok. Száraz és fáradt a szemem, egyetlen külvilághoz kapcsolóm. Merev figyelés, kevés pislogás.
A puha csendben aztán könnyű álomba szendergek, vagy jönnek a gondolatok, s ellepik agyamat, mint dögöt a legyek.
Gabi…
Súlyosan hallássérült asszony, régi ismerősöm.
Siketek közt szokásos módon, hang nélkül, jelelve, artikulálva beszélgettünk.
A hangba adott erő ebben az esetben mintegy áttranszformálódik a taglejtésekbe. A hangsúlyozást a szemben, arcjátékban leplezetlenül megjelenő kifejezőerő, átélés adja. Az ember egész testével igyekszik megértetni magát, s megérteni a másikat. Ez a pont, amit a jelnyelvet tanulók képtelenek átlépni, amit siket szülők gyermekei, s szűkebb közösségünk tud igazán, nyitottan s befogadón érteni-élni. Önfeledt, gátlásokat áttörő, bizalom-teli, elragadtatott érzéskomplexum. A gyermekek lelkivilága.
A hangok-hallók világa felé túlérzékenyen nyílt és könnyen begubódzó.
„Joli a légy röptéből megmondja, merre száll, szilveszterkor mégsem vett észre semmit. Már megtörtént a baj, mikor szólt: szirénázó rendőrautó! Gyere gyorsan, megnézzük!
Kimentünk.
Viszonylag szép téli késődélután, se hó, se nagyon hideg.
Két gépkocsi állt az utca másik oldalán, átellenben velünk, Anti házánál. Orvos, polgárőrség. Hogy jelelik: polgárőrség? Kösz, elfelejtettem. Nos, amíg Joli rossz érzéseivel viaskodva szörnyülködött, a nagyobbik fiáról van szó, bementem. Épp Anti fejét turbánozta a doktor, ahogy az előszobába léptem. Erősen vérzett.
Az ajtó nyitva, egyenesen a szobába láttam, ahol a sarokasztalnál nyomozó vallatta Gyurit, aki akadozva válaszolgatott, tátott szájjal szedve a levegőt. Orrlyukai véres gézzel kitömve…
Bográcsos vacsorára készültem, készültünk.
Tudtam, hiába kérdezősködnék. Fordultam egyet, kimentem a ház sarkához, vigyázva, nehogy nyomokat tüntessek el. A háromlábú vasrúdon bogrács, a bogrács alján megégett hagyma. Sűrűn vércseppek, szétkotort hamu…
Tudatomban sehogy nem állt össze a mozaik, csak találgattam, mi történt, hogyan.
A Kéthetesben, régiós újságunkban elolvasva lett teljes előttem a kép:
KŐMŰVESKALAPÁCCSAL ÜTÖTTE A SZILVESZTEREZŐKET
„Szilveszter előtt egy nappal, a hidegre fittyet hányva szabadtéri bográcsozásra adta fejét a fiatal társaság. Az egyik haverjuknál gyűltek össze és fogtak neki tüzet rakni, hogy mielőbb kész legyen az ünnepi egytálétel.
A szomszéd kinézett az udvarra, és tüzet látott. Kirohant a házából és elkezdett kiabálni, hogy „tűz van, tűz van!" A fiatal társaság érdekesnek tartotta a szomszéd megnyilvánulását és mondták neki, hogy ne kiabáljon, hagyja már abba. Erre a férfi még inkább „bekattant", beszaladt a házba, és egy kőműveskalapácsot ragadott a kezébe. Ezzel tért vissza, s folytatva a szóváltást, használatba került a kőműveskalapács. A feldühödött, és a helyzetet teljesen félreértő szomszéd háromszor találta el az ifjú házigazda fejét. A segítségére siető barátjának az orrát és a hátát „egyengette" ki. Az agresszív embert átszaladó felesége próbálta visszafogni, ám ez csak nagy nehézségek árán sikerült neki. A dühöngőt végül leszedték a fiatalról, akihez azonnal mentőt kellett hívni.
A kalapácsos verekedőt a rendőrök a lakásáról vitték be az n-i rendőrkapitányságra. Előzetes letartóztatása mellett megindult ellene az eljárás. A bántalmazottat súlyos koponyasérüléssel, életveszélyes állapotban szállították kórházba."