A kápolnától több gyalogút vitt lefelé. Oldalt is, a szőlőkertek közt és az erdőben.

    Amint bezártam a kápolnát, és Elemér Vicuka után tekintettem, már távolabb haladt, lefelé az  egyik gyalogösvényen. De egy hosszú kőkerítésnél magasló tölgy mellett megállott. Onnan  visszaintett, hogy utánasiethetek.

    Az alkonyat egészen leszállt már. Minél lejjebb a dombon, annál jobban biztatott a jótékony  homály. Ha már ilyen nagyon-nagyon óvakodásra szorult együttlétünk.  Amikor melléérkeztem, így kezdte:

    – És most szeretném, ha minden szavamra jól figyelne és megjegyezné.

        – Nos?

    – Látja, az ott a mi villánk födele! – mutatott oldalt, a fák mögül pirosló, két-tornyos  épület tetejére.

    – Nos?

    – Ott fogunk találkozni ezentúl. Ott teljes kényelemben és biztonságban vagyunk. Hogy is   'mondja? Ellenőrzött, szülőileg ellenőrzött biztonságban.

    – Hát miért nem mentünk oda mindjárt ma is?

    – Mert… Ezt nehéz rögtön megértetnem magával, de aztán rájön, ha tovább hallgat.

    – Hát meséljen.

    – A szőlőmbe akármikor kikocsikázhatok egyedül, délután a szobalányunkkal. Egész őszön van  mit dolgozzunk a szőlőben. Most például diósszilvát csinálunk. Aztán befőzzük. Gyümölcsöt  rakunk el…

    – És a lány teljes bizalmasa! – akartam megelőzni a tudósításokat.

    – Dehogy! Ne akarja kitalálni, hogy mit közlenék magával. A szobalány egy buta liba. Ő  biztosan elárulna vagy fecsegne. Egész biztosan!

    – Hát akkor?

    – A szobalányt a vincellérné fogja le munkában a sajtóházban és a vincellérházban. Mert ezek  össze vannak építve, lejjebb, a villánk alatt, a

     domboldalon.

    – Ahá, most már értem. A vincellérné a támogatóm.

    – Igen, igen, igen! A dajkám volt. Ő be van avatva mindenbe. A kápolna kulcsát is ő szerezte  meg az egyházfitól, aki egyszer vagy kétszer jön ki csak a tisztelendő úrral istentiszteletre,  egész éven át.

    – És a vincellérné felől biztos, hogy nem locsogja ki a titkunkat? – firtattam teljes  joggal.

    Erre egészen furcsa jelenet következett.