" A szív nem tud megbocsájtani, míg a sebe vérzik. A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa." / Gárdonyi Géza/

Sokszor nem is kell, nem is kellene más egy igazán boldog-mély pillanathoz. A varázs, ami az érintésből, simogatásból, ölelésből fakad. A biztonságérzet, a hova-hozzád tartozás, a megnyugvás, és a végtelen nyugalom, amire a leginkább szükségem van, lenne... az erő, ami az illatodból árad, átfog-átfogna, és a szívem máris csitulna... és mivel ez nincs, hát fáj... és nincs mit tegyek...

Hajnal kukucskál  válogatott felhőkből és színekből alkotott ruhácskájában, haja pompázatos, büszke-csoda-nő, ahogy végigúszik a városon, álomnyálat töröl, álomcsókot közvetít, bánatot csitít, szerelmi bajt orvosol. Megigazít madártollat, bóbitát, bólint az álmos csipogásra, felhőkupacokat tol félre nyögve, káprázatos szín-hajnalt húz elő az ég aljáról. Tünde-álom pirosat, álommanó zöldet, köd-pára ezüstöt, fűszálak végén gyémántkönnyet. Hozzám ér, hűvös ujjával hajam csiklandozza, alig-érintéssel szívem simogatja, mosolyt rajzol, enyhet ad, ezüst derűbe von, hajnalszín bíborszegélyes palástjával gyengéden betakar, csókot lehel, tovalibben, keleten, messze valahol, mérges-vörös-álmosan a nap kel fel, az utolsó felhőbodorokat is elhajtja, tapogatón napkarmaival a mező hajnal-ezüst páráját szétszakítja, gyémánteső hull, tündérkék riadnak alig álmukból, mosolyuk körberagyogja a reggelt, szív melegszik, szeretet szétárad, Nyárfiú unottan bólint... reggel lett, újból, megint...