A hajnal misztikus óra. Az öngyilkosságok, ki­végzések és újrakezdések ideje. Ilyenkor ébred­nek fel az álmatlanok. Vagy ilyenkor nem tudnak elaludni. Ez az a pillanat, amikor hirtelen min­den végleg jóra vagy végleg rosszra fordul. Vagy éppen megmarad a maga titkos kétértelműsé­gében.

Elie Wiesel és Jancsó Miklós közös hajnala ilyen. Ez a hajnal egyszerre acélkék és kemény illetve aranyos-sárgás-barnásán oldott és lágy. Finom áttünések és élesen metszett képek, hosz-szú, vágás nélküli képsorok és gyors közelké­pek váltogatják egymást. A kamera körben forog. Gyorsul a ritmus; már-már rituális táncot látunk a lobogó gyertyák fényében. Az égő gyertyáknak a zsidó hitéletben is, Jancsó filmjeiben is nagy szerepük van. Szerencsés találkozása ez írónak ­rendezőnek. Itt már nincs mit mondani. Mivel regény nagyon regényszerű, a film csak nagyon filmszerű lehet.

Itt azonban nem a hajnalról általában van szó, hanem egy konkrét hajnalról: amikor Elisának ölnie kell. Kérdés, milyen körülmények között szeghető meg, megszeghető-e egyáltalán bármi­kor is a ne ölj mózesi parancsa. Kérdés, amelyre nincs válasz. Nincs válasz általában. Itt most há­ború van. A függetlenségükért harcolók kis cso­portjának a tagjai tudják, hogy miért teszik. A csoport néma Összetartozását láthatjuk például abban, hogy és ahogy mindenki gyengéden oda­tesz egy-egy mozdulatot Elisa mellé, köré. Csupa melegség és gyöngédség minden és mindenki: a színek, a mozdulatok, a tánc.

A film elején és végén azonban Elisa arcát lát­juk: mereven néz a kamerába; mögötte kék hát­tér. Égszínkék? Acélkék? Zárult a kör, csak más­ból. Van válasz; mégsincs. Nem csönd ez; né­maság.

A néma együttérzésnek ez az egyszerű, érin­tetlen és titokteljes ábrázolása, azt hiszem, meg­felel Elie Wiesel szándékának. Mert a válaszok csakis bennünk vannak, ha vannak. Kérdések, válaszok. Látszólag milyen egyszerű. Az ember megkérdezi Istent, és Isten válaszol. De mi nem értjük a válaszait. Nem érthetjük őket, mert a válaszok a lélek mélyében vannak elrejtve, és ott is maradnak halálunkig. Ezt Wieseltől idéztem, Az éjszaká-ból, szabadon. Mert egy olyan éjsza­kát már csak a hajnal követheti. Es ez a hajnal: a remény. A remény. Ez az izraeli himnusz címe. Héberül: hatikvá.