Levelet hoz a Postás; levélnek kell neveznem, hisz mindösszesen  egy 20x12x1 centiméternyi téglatest az, ami érkezik.

Persze, szívesebben nevezném csomagnak, mi több kincsesládának, de hadd ragaszkodjam a tényekhez: levelet hoz a Postás.

Nagyon nem lepődöm meg, vártam ezt a küldeményt már, és tudom, miféle kincsesládikót kaptam: Dudás Sándor barátom (tán csak nem haragszik majd az epitethon ornans miatt) Verskötetét hozta a Postás.

Megtelepszem a karosszékben (lánykori nevén: fotöly), holmi cigit, egy csésze kávét, egy fél üveg vörösbort készítek elő, és elmélyedek abban a kis könyvecskében.

Hátul kezdem olvasni, mint a sportrovatot szokás.

Megtudom abból, amit egyébként tudok: Sándor hatvanegy éves, Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson született 1949-ben.

Most már nyugdíjas, de életes szakmája volt a  könyvkötészet.

(Mondjam-e: remek ajánlólevél Költőnek a frissen kötött könyv illata.)

Sándor gyermekkorától fogva hallás-sérült, tehát - miként manapság mondani szokás - "fogyatékkal élő".

Soha rosszabb meghatározást nem hallottam erről a dologról.

Fogyaték?

Mióta csak eszem tudom, mióta csak tanítom a Verset, azt tanítom, hogy a vers = zene.

Most aztán föladtam magamnak a leckét: ha a zene a vers, hogyan verselhet ily szépen egy "fogyatékkal élő"?

Na csak, lelkem Maróti?

Mit nem értesz?

Tán nem siketen komponált Beethoven?

Tán nem szeme világának fogytán festett Tahitin Gauguin?

Mondd csak Maróti? nem szégyenled magad?

Sándor szép könyvecskéjének boritóján (ott hátul) Göncz Árpád bácsi hozzá írt mondatát idézi, és hozzáfűzi: "kevesen értik Árpi bácsi mondatát."

Göncz Árpád pedig ezt írta Sándornak: "Egy Költőnek a csönd határozott előnyt jelent."

Tiszetelettel jelzem: én értem.

Érteni vélem.

Mert hát, ugyan miért is volt vak Homérosz?

Theiresziász?

Meg oly sok más, isteni világgal kapcsolatot tartó hellén?

Kit a Világ zajai, képei, káprázatai elcsábítanak, az a belső látásra, hallásra tán nem is alkalmas.

Gondolom, erre gondolt Göncz Árpád is.

No, de kissé eltérültem: Dudás Sándor gyönyörű köteténél jártam, eltérülésem előtt.

"A Kalapos-hegy zöldtelen-kopár;

nádszál-foltok a tar koponyán."

Hadd kezdjem innen, hogy aztán eljuthassak ahhoz a mintegy száz vershez, mely  - becslésem szerint - ebbe a kötetbe foglaltatott.

Ki nem hallja, ki nem látja, hogy a Költő cseppet sincs azon a véleményen, hogy rúgjunk föl minden eddigi formát a tartalom rovására?

Halljátok, ugye halljátok a vers lüktetését, szimultán ritmusát?

Belépjek-e a rejtélyek világába?

Ő, Ő, a Költő vajh' hallotta-e?

Látta?

Tapintotta?

Érzékelte?

Vagy mi van?

Mi van?

Az van, hogy a költészet nem a fülben, nem is a szemben, hanem a Lélek mélységes mélyén születik.

Lélekmélyi minden igaz költemény; lélekmászó minden igaz Költő.

Folytatom még egy kicsit, mielőtt elunnátok!

Hadd lépjek az elejére, a második versre, e szép kötetben!

Kiskocsma a vers címe.

Ejha!

Merészel valaki Petőfi lenni mai napság, mikor Petőfit nagy divat lenézni?

Tényleg?

Nagy divat-e?

Vagy egyszerű butaság?

Mutatom:

"Vasút mentén füstös

utcában kis kocsma:

éghet keresztanyám

kezében a munka."

Ennyi?

Hejh, elégedetlen, szabadversen nevelt ifjú titán!

Igen, ez Vers.

Hozzá még a javából való.

Ugye senki sem hiheti, hogy elavult lehet az a 4-2; 4-2 dallam?

Hogyan nevezte ezt Arany János?

Ja, tudom már: "nemzeti versidomunk".

Folytathatom, folytathatnám jó Olvasó, aki leszel ehhez a szépséges kötethez.

Csakhogy: dolgom-e Sándor verseit elemezni?

Nem ám!

Verseit élvezni: ez rám rótt könnyű kötelességem.

Veszem hát cigimet, rágyújtok, veszem pohár boromat, kortyolom, és olvasom tovább a szép Verseket.

És élveztetni Veled e verseket, ez az én munkám, ó, nyájas Olvasó!

És nem is kevés.