" Van égi part, hol nem kell az élethez kötődni,

S van test, akinek többé ismétlődnie sem kell." / Lorca/

Egy szempillantás csupán: cikázó érzéshullám, nyugtalanító, felkavaró, felrázó. Mint a város, amely egyre szorosabbra húzza a kört körém, nem ereszt, bár mennék, menekülnék, körbefog, magába húz. Mint szívfájás, amely földrehúz, mert kegyetlen, mert elkerülhetetlen, kikerülhetetlen, mert marokra fogja jégkezével szívem festett arcú rém, nyál fröccsen, gúnyos kacajjal eszi, tépi, marja szívem, kezem széttárom, szívem-lelkem átadom, nincs már mit féltenem, nincs mit veszítenem... a mély húz, a feketeség hívón int felém, gondolatban térdre esem ismét, kapaszkodom, nem adom magam a sötétnek, egyszer megfogadtam, híven tartom, soha nem lépek át még egyszer önként az öntudatlanságba, és én mindig betartom az ígéreteimet...

A tó szikrázik az fényaranyszín gömböcskéktől, amint a szél szétszabdalja az aranyhidat, amit a nap játszi kedvvel dobott a tóra, ezüst levelű fák zúgnak együtt a széllel, hangosan kiabálnak, titkokat szórnak szét, hullámok fecsegnek időtlenül a gyékénnyel vitatkoznak, a szél haraggal tépi a fákat... a temetésre gondoltam, anyám hamvai egy fehér, kálával rajzolt szép porcelán vödörben... az ürességre, ami utána maradt, a túlfényezett gyászbeszédre, amit a fiam szigorún vak igazságérzete nem is hagyott szó nélkül, az évtizedekkel ezelőtt elsiratott könnyekre gondoltam, nem volt már kit elsiratnom, eltemetnem....hiányodra gondoltam, amely szinte beékelődött napjaimba, gondolataim közé, és mivel elbúcsúzni sem tudok, mert nem lesz rá mód és alkalom magamnak suttogom neked szánt mondandómat, kimondom, mert szétfeszít... Lucretia Borgia az ölembe húzódik, hangosan dorombol, simogatom fény-fekete bundáját, megnyugtat ez a kis bohó szőrcsomó a kedvességével, végtelen nyugalmával, odaadó szeretetével...

Időapó megáll mellettem, lehajtott hátú, bölcs mosolyú, ezüst botjával kört rajzol az idő homokszemcséibe, tovatűnik, a nyár újra felszikrázik bennem és köröttem, felragyog, a természet suttogja nekem: élj... és én kisimulok, átadom magam a Fénynek, Nyárfiúnak, Hajnalnak, a Békének és a Csodának, halk suttogásuk simogatja szívem, Iloár, szép angyaltestvérem szárnyai alá vesz, óv, vigyáz, ébren őriz, homlokomon a varázsjel újból felfénylik...