A gazdák a búzából lisztet őröltettek, otthon meggyúrták, és a helyi pékségben süttették ki a kenyeret, vagy takarmányként adták az állatoknak. Az éppen átépített pékséget, sokszor a falusiak lisztjével látták el. A pékséggel összeépítették a kenyérboltot úgy, hogy ablakokat hagytak, és a boltból látni lehetett, hogyan sütik a pékek a kenyeret. Egy, két, és három kilós kenyereket sütöttek akkoriban a bolt részére. De magánszemélyeknek sütöttek, ötkilós, hatalmas kerek kenyereket is. Egyébként néhány háznál, saját kemence is volt, ahol szintén sütöttek kenyeret. Gyékényből, vagy kukorica csuhéjból (sústyából) készült, kerek, vagy ovális alakú szakajtókba tették a tésztát kelni, mely mindegyikében szövet takaró volt, amivel be is takarták a kelő tésztát. Amikor eljött a sütés ideje, a pék széthajtogatta a ruhát, a szakajtót a sütőlapátra borította, egy késsel háromszor belevágott a tésztába, és a hosszúnyelű lisztezett sütőlapátról a kemence megfelelő helyére csúsztatta azt. Mielőtt teljesen megsült volna a kenyér, a sütőlapáttal kiszedegette mindegyiket, egy nyeles kefével bevizezte a kenyerek tetejét, oldalát, és visszatette őket még egy kicsit sülni. Mivel sokszor várakoztam a kenyérre, így, láttam is, hogyan készül. Mennyei illatok segítettek a várakozásban, mert bizony órákig, néha fél napig is várni kellet, hogy kenyérhez jusson az ember, és akkor sem volt biztos, hogy annyit vihetett haza, amennyit szeretett volna. A falu előkelőségeinek nem volt ilyen gondja, mert nekik mindig félretették. Ha volt is kenyér, mégsem volt. Félre volt téve. Hiába dolgoztak a pékek hajnaltól napestig. Mégsem bírták kielégíteni az igényeket. Később Nagykátáról, Ceglédről, vagy máshonnan is hoztak kenyeret a boltokba. Az már nem volt az igazi, mert a Tápióbicskei kenyérnek nem volt párja.