Mandulagáton élt Fejszés Rozi. Szülei fiút szerettek volna, ő pedig, hogy ez tudomására jutott, elhatározta, szülei kedvére jár. Hatalmas akaraterővel próbálta a természet (ezek után úgy látta) ballépését kiküszöbölni: fiús gondolkodásra, férfias munkákhoz szoktatta magát.

   Ehhez megvolt testi adottsága: jól megtermett, erős lány volt. Szülei egyetlen gyermeke. Egészséges, eleven, nem akadt párja a faluban. Aratáskor térült-fordult, elvette apjától a kaszát és ő vágta a rendet.

Tizenhárom éves korában történt, hogy az apja, Fejszés Kázmér nekilátott a ház mögött álló öreg akácfát kivágni. Már körbeásta, kialakította a gödör formáját, a legfelső gyökereket komótosan levagdalta, a kihantolt földkupacra dobálta. Kifújta magát, cigarettára gyújtott. Ekkor ott termett Rozi, és így szólt:

    - Édesapám! Bízza rám a többit!

   Senki nem csodálkozott volna rajta, az öreg sem. Félreállt, Rozi pedig nekilátott folytatni a favágást.

Kitartóan, lankadatlanul dolgozott, úgy, hogy jó negyedóra elteltével már egész teste csuromvíz, úgy érezte, nem bír a gyökerekkel... Ahogy levágott egy gyökeret, mintha két újabb támadt volna helyébe. Gyökérkötelekkel, gyökérkígyókkal, gyökérpolipokkal birkózott, körbe fogták, sziszegtek rá... De nem hagyta magát, kínlódott tovább.

   Meglátta a szomszéd legény, Köteles Miska.

    - Adj' Isten - csukta be maga után a kaput, és már nyúlt is a Rozi kezében levő fejsze után.

   A lány odaadta. Persze, hogy gyorsabban ment. Hamarosan kidőlt az akác.

   Köteles Miska gyakran átment beszélgetni Fejszés Kázmér bácsihoz. Férfias, jó kiállású az öreg, ami módfelett tetszett Miskának.

   Húsvét közeledett, megjegyezte a legény: hétfőn is jön ám, locsolkodni, lesz-e piros tojás?

    - Aztán mivel locsolsz? - kérdi Kázmér bácsi.

    - Amivel szokás, kölnivel - válaszolt Miska.

    - Kölnivel? Az a locsolkodás! - szólt megvetően az öreg. - Finomkodva, verset mondva, rózsavízzel! Bezzeg az én időmben! Az volt az igazi!

    - Az hogy volt? - érdeklődött a legény.

    - Megfogtuk a lányt, és a kúthoz vittük. Addig húztuk rá a vizet, amíg át nem ázott mind a tizenhárom szoknya!

   Rozi fölényesen bigyesztett:

    - Nem is volt az lány, akit egy legény a kúthoz bírt vinni!

   Apja legyintett.

    - Nálad nagyobb darabot is odavittem!

    - Jól kösse fel a gatyáját, aki engem úgy akarna meglocsolni! - nézett a legény szeme közé.

   A legény csak mosolygott szelíden.

   Jött a húsvét.

   Rozi korán kelt, s az ablaknál figyelte, jön-e Miska?

   Jött nem sokára.

   De mire készül? Munkaruhában... Csak nem? No, ennek fele se tréfa!

   Rozi gyorsan ágy alá bújt. Alacsony ágyak, kettő egymás mellett. "Ember legyen a talpán, aki innen kirángat!" - gondolta.

    - Kázmér bátyám! Rozi hol van? - hallatszott kívülről.

    - Az előbb még itt volt... - intett sunyin az öreg. Ő maga az istálóban keresett elfoglaltságot.

    Keresi a legény, nem találja. Bejárt minden zegzugot, mire eszébe jutott az ágyak alá is benézni.

Bemászott az ágy alá, megmarkolta a lány bokáját s húzni kezdte. Rozi kénytelen volt kimászni, ha nem akarta, hogy eltörjön a lába.

   Hanem az udvaron! Sikerült kirántani magát a legény kezei közül, rúgott, karmolt, harapott... A legény arcáról csíkokban folyt a vér.

   Az öreg Kázmér hangos kacagással bíztatta:

    - Ne hagyd elszökni! Fogd meg!

A kút mellett cementkád állt, csordultig megtöltve vízzel, a tetején vékonyka jéghártyával. A legény összeszedte minden erejét, s kétszer-háromszor fejjel lefelé megmártotta a lányt...

   Elégedetten állította lábra:

    - Ugye, hogy felkötöttem a gatyámat!

   Rozi ájultan esett össze. Egyre rosszabbul érezte magát. Láza felment, arca rózsásan ragyogott.               

   Köhögött, délután ágynak dőlt.

   Kihívták hozzá az orvost.

   Hajnalban gyökerekkel viaskodott. Vörös ködben gyökérkígyók, gyökérkötelek, gyökérpolipok jöttek érte. Arcára tapadtak, hajába, nyakára, testére tekeredtek. Mind szorosabban ölelték. Lélegezni is alig bírt tőlük. Lázálmában könyörgött: engedjék el, még fiatal, élni akar. De a gyökerek tüzesre izzottak, egyre erősebben tartották, és lassan-lassan az utolsó szuszt is kiszorították tüdejéből. Ezúttal ők nyerték meg a sötét harcot, a fokozhatatlan diadalt.

   Egy héttel húsvét után eltemették Rozit.