még épp csak felriadtam...

Fura, furcsa, és meghökkentő álmom volt... megpróbálom letisztázni, az érzéshullámok folyamatosan elöntenek, a hisztis ciklusomban vagyok, ezerszeresen felnagyítok ilykor mindent, sírok, könnyem folyik, szívem szakadt, fáj és fáj és fáj... az álom édes volt, simogató. Gyönyörűszép kisfiút szültem, mosolygóst, édeset, nevén sokat gondolkoztam: Ádám... aztán rájöttem az nem lehet, így lett Zsoltika, csodaszép, vittem magammal, aludt a hasamon, folyamatosan mosolygott... felriadtam, az érzés megmaradt, az erkélyen állva szívtam magamba a hűvös hajnalt, néztem a Mátrát, ahogy húzta magára a felhőpaplant, a Kékes szendergett a felhőréteg alatt, a Sárhegy mögött a Hajnal morcosan, álmosan, kócosan didergett, nem találta színeit, fakó szürke derengésbe próbált színeket csempészni, ragyogó fény-mosolyának halvány visszfénye látszott csak csupán, Nyár fiú lusta volt, kedvetlen, a napraforgó táblák csoda-sárgájában nem találta kedvét, fakó-hideg reggelt húzott elő bársonyköpenyéből, az álom-baba megsimogatott, tovaszállt egy érzés-hullámon, egy pillanatra kisimultam, majd a megoldandó megoldhatatlannak látszó problémákra, feladatokra gondoltam, szívem-gyomrom görcsbe ugrott, jógalégzek, hagyom átfolyni a bánatot, a szívfájást, a kínlódást, a szenvedést, hátha könnyebb... aztán mosolygok újból, hiszen élni kell, lehet, talán néha muszáj is... a szép dolgokra gondolok... apró bagolyka néz rám a tető széléről felháborodottan hatalmasra nyitott szemekkel, csodaszép, hívom, legyen az én bagolykám, mindig is szerettem volna, megvetőn néz rám, válaszra sem méltat, most nem rikácsol rám, csak a nyakát nyújtogatja, majd a szomszéd ház tetejére repül... szívem egy pillanatra kisimul, Hajnal mellémáll, illékony kézzel megsimogat, Nyár fiú integet, indulj, küldi szívembe üzenetét... indulj, hiszen menned kell...