gondolatok...érzések...ami megmaradt

Ventillálok folyamatosan, kínlódom, megoldásokat keresek. Az itt hagyott gondokat, bajokat, terheket pakolászom gondolatban, mint és hogyan legyen a tovább. Nem, nem a hiánya fáj, már évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt elszakadt köztünk a kapocs, anya-lánya viszony meg nyomokban sem volt soha felfedezhető. Szigorúan közlöm ez nem panasz, csak tény. Marhatna önvád, mit kellett volna másként és másképp tennem, őszintén kell magamnak bevallanom, nincs semmi önvád, nincs üresség sem. Szomorúság csupán. Szenvedett sokat, én hiszek abban, hogy ahogy élünk azt kapjuk vissza, bár ez biztos nem mindenkor igaz. Bárhová nyúlok lakásában gyerekkori képeimre akadok folyton. Anyám ragyogó fiatalon, szép, csillogó szemmel óvón áll mellettem. Próbálok szép emlékeket keresni, a kegyetleneket, durván fájókat, gonosz-rosszakat eltemetni, mint halott anyám képét, aki felsejlik álmaimban, sokszor ébren is látom még, nem volt riasztó, vagy egyebek, elaludt csak,  teste itt maradt, lelke tovaszállt. Remélem végre nyugtot, és békét talált, ha már újfennt csak káoszt hagyott maga után. Árnyéka volt csak önmagának, hol volt már a ragyogó, büszke, önmagára igényes, ápolt nő, aki hajnalonta a gáztűzhelyen melegítette a hajsütőt, pedig kismotorral járt dolgozni, mert állandóna lekéste a buszt. Hangja maradt a régi, parancsoló, most is ezer nem látott nap után is beleszólt volna életembe, ugyanolyan hangon kértem ki magamnak, mint kamaszként... felháborodva... semmi sem változott. Csak közben eltelt több, mint húsz év, a fiam felnőtt, és megfogadtam születésekor, hogy csak esetleg tanácsokkal látom el, ha igényli, és hagyom élni saját életét...leszek anyja, haverja, lelki társa egy személyben, elfogadom, terelgetem, szeretem, mint Bridget Jones: úgy, ahogy van... és aki vele van szintén azt teszem... tartom is. És így nemcsak fiam van, hanem időnként tanárom, tanácsadóm, meghallgatóm, óvóm és védőm, okos, hímsovinizmusával kíméletlen mutat gyarlóságaimra, hibáimra, elrontott tetteimre. Emlékszem tél volt, havas, kabátos, sapkás idő, és a járda széléről a kapucnimnál fogva rántott vissza, mint kisgyereket, mert én még úgy véltem átérek az autó előtt-alatt, ő meg úgy vélte, hogy nem, és ezen hangulatosan vitatkoztunk, útban a Tesco felé, hová serpai minőségben kísért el... Szóval Anyám, a szépek és jók. rengeteget kirándultunk, ma is hiányzik a Kopasz hegy selyem árvalányhajas szélfútta lejtője, a kőbányák riasztó mélysége, vadregénye... Sosem feledem, hogy egyengette versmondós-színjátszós kedvem, plakátokat festett szorgalmasan és gyönyörűn, zeneiskolába járatott, hallgatta játékom, lelkemre nem volt kíváncsi, soha nem beszélgettünk, nem lelkiztünk, talán kedve, talán ideje sem volt rá, nem mondtam el első szerelmem, első csókom, első szenvedésem sem... külön világgá szakadtunk, talán szerette volna, ha a szép, barnára sült szőke kislány maradok, aki voltam, bár már akkor is akaratos, hisztis is talán, és nem a problémás, csúnyácska kamaszlány, aki mindig, mindenbe beleköt, ellentmond...Ellenségem lett, én meg kiszolgáltatott, nem volt rám szüksége, üvegmély, martinis bódulatban ordított, cirkuszolt, hagyott magamra fűtés nélkül negyven fokos lázban... majd üvöltött: Takarodj! A kút mély, ezt is beledobom, hogy már csak volt és jóvátenni soha semmit nem lehet... Maradjanak a szép emlékek, a gyermekkor boldog öntudatlansága, mindent elfogadása, Anyám álma pedig legyen szép, tiszta, fénnyel teli...