Újra sír és újra lázít

            minden elfojtott gondolat.

“Kárpátoktól az Al-Dunáig”

            tétova népek szájzár alatt.

            Az álmunk, a vágyunk megint

belénkszorul, mint csőbe puskapor.

A nagyvilág kálváriáján

            miért vagyunk mi bal-lator?

március föllélegző napja:

            szabadságunk Betlehemje,

            Megszületett az a gyermek.

            Nem lett, aki fölnevelje.

Keresztapák hogy ölre mennek,

            micsoda kétes születés!

Megremegnek a parlamentek,

            pólyákból sír a szenvedés.

Ha mozdul egy-egy álmunk,

            fegyvercsörgés az ajándék.

Heródes jön keresztapánkul,

            kiforgatva minden szándék.

Ne lábakra és vasajtókra

            vasaljátok a láncokat.

De határok közt, szabad lábbal

            csempésszetek országokat.

Mert újra sír és újra lázít

            minden elfojtott gondolat.

“Kárpátoktól az Al-Dunáig”

tétova népek szájzár alatt.

Megrándul ím versben a rím,

            biceg és sánta a magyar ütem.

Újra hű és újra hív:

            sziklák, lápok és fenyvesek

            tépett folyóival üzen.

A nagyvilág kálváriáján

            miért vagyunk mi bal-lator?

            A vádunk, a hangunk megint

belénkszorul, mint csőbe puskapor?

A “jog” tűzifává aprított

“asztalából” szálkás szilánkok

sebzik matató ujjainkat –

ép hazát közülünk ki látott?

Veréb-ugrások, eb-lapítás,

Júdás-csontok petyhüdt marékből.

Elcsapva és összeugrasztva

marakodunk a morzsalékon.

“Európa most is csöndes, csöndes”,

            csak cselvetés, csak tiport juss

ólmosítja a roskadt, könnyes

            “keresztre vonszolt márciust”.