Ha van fekete liliom, ehhez hasonlított ez a lány.
    Gyönyörű, karcsú, törékeny alakja, ragyogó, fekete szeme, fényes, fekete hajkoronába foglalt
     arcocskája.
    Abban az évben jött haza az apácáktól. Ezek intézetében végezte a felsőkereskedelmit.
    Az egész Sárhalom és környéke utolsó bárgyúja is rögtön tájékoztatott bárkit arról, hogy a
     polgármester lányát már a kereskedelmi tanfolyam utolsó évében eljegyezte a városi főjegyző.
    Ő hívott engem, ez a lány, erre a találkára, a kápolna magunkra csukott ajtója mögé. Ő
     nyújtotta most felém keskeny, fehér kacsóját:
    – Jó napot!
   

    – Csókolom a kezét.
    A kezem remegett, az övé csöppet sem. Hideg volt ugyan, de biztatóan, simulékonyan és egy
     kézfogásnál jóval hosszabban szorította meg az enyémet.
    Olyan bátor, olyan mindenre buzdító mosolyt pazarolt üdvözlésemre, hogy az én merevvé   képedt
     arcom is valamiféle idétlen vigyorgásban enyhült meg.
    – Én találkozni szeretnék magával ezentúl. Maga, én tudom, tud elég ügyes is, jellemes is
     lenni, hogy ez a kettőnk titka maradjon.
    Ezen a két kerekded mondaton jól érzett, hogy jól megfontolt szándékkal, előre
     szerkesztődött meg.
    Szerencsétlen jómagam egyelőre csak paffá lettem.
    Nem arra rendeztem be életemet, hogy mint ószövetségi József, Putifárné kezében hagyjam a
     kabátomat, és meneküljek. Bevallhatom, már egy-két nem egészen tiszta szerelmi elhajlás is
     terhelte lelkiismeretemet, amikhez mindennek volt köze, csak a szívemnek nem. Mit mosakodjam?…
     Ezen a pályán kevés jóvérű és jóképű fiatalember ússza meg a fertőket.
    De ez a helyzet kiejtett minden gyakorlatomból és elképzelésemből:
   

    – Hát én, magam részéről, elmondhatatlanul boldog volnék… hogy… de maga…
    Hápogtam, akadoztam.
    Ő hagyott eddig, ahol mély lélegzetet vettem. Akkor közbe helyeselte:
    – Menyasszony vagyok. Ezt akarja mondani? Nem?
    – Ezt!
    – Ez megzavarja magát! – mosolygott, de gúny nélkül.
    – Hát!…
    – Maga fél a főjegyzőtől! Mindenki fél tőle! – vágta közbe kissé szúrólag.
    Ezzel önérzetemen piszkált meg:
    – Én nem félek senkitől! – húztam ki magam kissé először, nyavalyásos magatartásomban.
    Gyönyörű fekete szeme villanásán figyeltem, hogy ez a hang való szíve szerint. Igen-igen
     jelentősen ezt kérdezte rögtön:
    – Érthetem ezt úgy is, hogy érettem történne, ha nem félne a vőlegényemtől?
    Szédületben húzott át az agyamon. Most vagy rögtön vadul igent hallatok, vagy ez a lány
     többé le sem sajnál.
   

    – Okvetlen! Sőt, csakis úgy. Minek tart engem? – válaszoltam.
    Merő, édes pillantással vette tudomásul szavaimat. Aztán a padsorra utalt:
    – De minek állunk így?…