A hunyó nap ellen csókacsapat szállott az éjjeli szállásra. Más élőlény nem tanúskodott, amikor a kis kápolna rozsdás vasráccsal körített és száraz  virággal teleszemetelt kis előcsarnokára hágtam föl a kopott kőlépcsőn.
Aztán a félig nyitva hagyott ajtón besurrantam a homályos kápolnába. Szemem még annyira káprázott, hogy csak annyit láttam, a két padsor közt női alak áll, és édes, halk hangja utasít:
– Nyomja be az ajtót, és fordítsa reá a kulcsot. Legyen szíves!
Bambán, gépileg, sietve löktem be a nyitott ajtót. Mire az akkorát nyikorgott, hogy nemcsak az ódon falak riadoztak, hanem messze vidéken vészriadalmat  támaszthatott.
A rémület teljesen meghülyített.
A női hang hátam mögül kissé szintén aggódóan figyelmeztetett:
– A závárt föl kell rántani! Az csikorog.
Závár? Nem értettem! Az ajtó otromba kilincsére gondoltam előbb. Azt ragadtam meg. Mire az édes női hang kissé idegesen, tanítólag csendült meg mögöttem újra:
– Lenn, lenn, lenn a tolózávár.
Ahá! Most kaptam észbe. Az a tolózár, ami a kápolnaajtót régimódian a kőpadló résébe megrögzíti, leszalad. Gyorsan fölrántottam, és ezúttal óvatosan, alig kis nesszel benyomtam az ajtót, hogy a kulcsot belülről ráfordítsam.
Kicsikét még ez a művelet is megkalapáltatta a szívemet.
Így fordultam meg, és mentem a hölgy felé.
A kápolna hátsó, ablaktalan részével fordult a leáldozó Napnak. A fény, ami ablakain beömlött, szemnyugtató visszfény lett volna, ha az egyik ab
laknak éppen csak a szélén, éles, hosszú sáv nem metszi át a kápolnát, keskenyen, a nap közvetlen sugarából szőve. Emögött állott az ismeretlen hölgy. Azaz két pillanat múlva már nem volt az. De csak most nyomódott vissza megdöbbenéstől igazán lélegzetem a tüdőmbe, a nő megismertén.
Sárhalom-Csávosd polgármesterének leánya állott ott, szemközt velem.