Van a jóhiszeműségnek és őszinte rajongásnak olyán utánozhatatlan játéka, ami minden kételyt leszerel. Azt már biztosra vettem, hogy ez a nő tudatosan, készakarva nem vállalkozott megcsúfolásomra. De hogy ilyen   együgyű lelket nem használhattak föl ügyesen cudarságra?… E tekintetben nem tűnt el nyugtalanságom. Sőt, ahogy a nővel útnak eredtem, bizalmatlanságom csak növekedett. A nő áradozott gyönyörű énekemről, táncomról, ellenállhatatlan személyiségemről, a saját maga és a színházi közönség nevében. Biztosított, hogy az ő és más rajongóim magasztalásai
újabb tömegeket fognak mozgósítani a színházba, ha a színlapon az én nevem látják. Többek közt egy köszvényes, mankón tipegő, öreg csizmadiáné is, aki évek óta az udvaráról ki nem mozdult, az én előadásomra elviteti magát két segédjükkel együtt, ami két belépőjegyet jelent a földszinti drága helyekre, mert karzatra cipeltetnie magát a csizmadiánénak lehetetlen!…A nő karattyol, csacsog, hadar, szinte lélegzetvétel nélkül. De ha megállítom, és faggatni
próbálom: mégis, kihez visz légyottra, akkor a nő rémes vonásait zavar és szigor kuszálja kuszábbakká. Nem szedhetek ki mást belőle, mint dodonai hangú megnyugtatást és csitítást:
– Majd mindjárt elhiszi, ha most nekem nem hiszi, hogy nem bánja meg, hogy eljött. Ő is megbízik magában, hogy úri, gavallérember tetszik lenni. De nemhogy arról nem nyilatkozik, kicsoda ő… Még azt sem árulja el, hogy micsoda. Nő? Vagy férfi? Azonban már az erdő utolsó fájánál állunk. A kápolna előttünk. Illetve a nő megkért, hogy egy pillanatra álljak meg itt, míg ő kinéz: nem észlel-e valami gyanús lelket a közelben, aki ránk lesett?
Pillanat alatt visszatért.
   
– Tessék menni, nincs itt senki. Az ajtó nyitva van. Isten áldja meg!
Imádatos búcsúmosolyával máris tart az erdőnek.
– Hát maga? – kérdeztem ostobán.
– Hogy én itten már kelljek? – értette el firtatásomat. – Én már mehetek dolgomra! – vigyorgott.
– Jó! Isten vele! Köszönöm a közbenjárását! – makogtam zavartan.
Tudniillik azt akartam hozzátenni, hogy talán valami csekélységgel hálás lehetnék nemes fáradozásáért. De hát elakadtam annak tudatában, hogy zsebemben egy megveszekedett vas sincsen. Előző nap könnyelműen én vendégeltem meg a társulat néhány tagját. A nő, a szerelmi fullajtárok gyöngye azonban másképp értelmezte a zavaromat. Magyarázólag
 kezdte:
– Azt megmondhattam volna, ha kérdezi, hogy a kápolna kulcsa itt áll egy vincellérnénél. Az másnak, mint a tisztelendő úrnak, ki nem adja. Ha jön valaki, csak ő lehet. De ő nem jön most. A kulcs most itt van. Az ajtót magukra zárhatják!… Jól van itt minden!… Áldja meg az Isten művész urat!
Ő az erdőbe vissza, én meg a kápolnának nyomultam kifelé.