Arról, hogy feltűnés nélkül jelenjék meg valaki a Lependék-erdő mögött, alkalmasabb helyet ki sem találhattak volna.
A szomszéd faluba vivő, nagyforgalmú országútra húzódott le az erdő csücske. Mellette húzódott a városi temető. Itt  állandóan embertömegek jártak. De aki aztán az erdőbe hatolt, egyszerre öt olyan gyalogutat is választhatott, amin   magánosan tarthatott több irányba észrevétlen. Közben csalitok és tisztások szakították meg az erdőt. A kikirícs szomorú lila virágával hintette be az őszi tisztásokat meg az erdő szélét. Mátyásmadarak csárogtak, és szarkák csörögtek a bokrokon.
 
Átvágtam az erdőn, a túlsó széléig, ahogy a levélíró kívánta.
A megjelölést, hogy „az erdő túlsó széle”, félre nem lehetett érteni. Ugyanis az erdő a dombnak északos felén húzódott, úgyhogy a városból csak a peremét lehetett látni a domb tetején, mintegy a kopaszodó főnek megmaradt sörtéit. Az erdő túlsó széle a völgyben tartott tova, egy kis patak mellett. Körül mindenütt szőlős-, gyümölcsöskertek. Villák, vincellérházak, sajtóházak. Meg aztán a domboldalban, közvetlen az erdő szélén, egy kis kápolna állott. Előtte a szőlővédnök Szent Orbán kőszobra siratta letört orrát és félkarját. Vagy két rozoga fapallón egyensúlyoztam át magam, a kanyargó erecske felett. Aztán már vége szakadt az erdőnek. De sehol semmi személy nyoma. Fél hatra járt. Tehát a kötelező várakozásnak fél órája maradt még hátra számomra. Majd az udvariassági negyedóra is. No, nőnek mindig szabad ennyit késni. Letelepedtem egy öreg fatuskóra. Megízleltem egy szederbokor túl érett termését, ami a tuskó
szomszédjában hajtott. Esti szerepemnek szövegét gyakorolgattam, és dallamokat dúdolgattam unaloműzőnek. Figyeltem egy kis, vörös mókust egyik fán, hogyan légtornászik a tetején.
Egyszerre köhintést hallok a hátam mögött.
Hátrafordulok. És a hülyék intézetének utolsó növendéke sem vághat másabb képet, mint én. Egy hölgy állt előttem. Öltözéke városias. De eléggé gyatra és ízléstelen. Arca nem is csúf, de pocsék. Kicsikét bandzsít is. Az orra fölfelé van tűrve, de oldalvást is. Viszont bájmosolyt, bűbájmosolyt lövellt felém minden vonása. Most biccent, és így kezdi:
    – Megismerném én művész urat ezer közül, azon szent percben!
Választhattam, hogy mitől üssön meg a guta: a nevethetnéktől vagy a dühönghetnéktől? Ennek a szörnyű szerzetnek ugrottam be. Ha ugyan…?
    – Nagysád, izé!… – makogtam.
Mire ő mézédesen bólint:
    – Igen, én jöttem el. Mert tudtam, hogy a színpadról kiöltözve láttam bár csak magát, de azért megismerném én itt és akárhol is. Az cikázott át agyamon, hogy a társaim, ezek a sötét banditák küldték rám ezt a nőt. Talán itt leselkednek, és repedeznek a röhögéstől rajtam, a fák mögött valahol. Ez a szánalmas teremtés semmi esetre sem tehet róla, hogy itt rám szabadult. Nyugodtan, udvariasan vágtam a szavába:
    – Ne haragudjék, kedves nagysám. De az esti szerepemet kell még átvennem. Soká nem lehetek szolgálatára… Mondja meg, kérem, miben lehetek?
    A nő arca rögvest nyugtalan, sőt ijedt lett erre a nyájas hangra is:
    – Óh! – hadarta. – Tessék! Mehetünk máris, művész úr.
    – Hová? Nem szabad tudnom? – érdeklődtem, amint ő idegesen izgett-mozgott a mehetnéktől.
    – Itt a közelben van. Száz lépés. Tessék velem jönni. Vagy tessék követni. Előre mehetek! – hangzott a nő válasza.
És már indult is.
    – Bocsánat, mégis hova vinne? – firtattam.
De már akkor észhez kaptam a nő magatartásán, hogy nem ő maga az, aki valami kapcsolatra számít velem. Hogy talán valami találkahelyen fölajánlkozzék szörnyű külsejével nekem… Itt valami más van a dolog mögött!
   
Tényleg, a nő is, mintha megsejtené eszmélkedésemet, felhagyott hirtelen a sietségével, és kissé közelebb lépett hozzám:
    – Gondoltam, hogy talán érdeklődni tetszik, kicsoda küldött engemet magához. De ő arra kért, azt a világért ne áruljam el. Csak vezessem magát, művész úr, hozzája. Itt várja a kápolnában.
    – A kápolnában?
    – Igen, igen! – biccentett a nő. – Nyitva van. A kulcsa nálam van.
Most már nem türtőztethettem a kacagásomat.
    – De kihez visz? Csak nem a pap küldte értem? Hehehe!
    – Hihihihi! – kezdett édes vihogásba most a nő is. – Mit gondol? Nem, nem, nem!… Egy olyan valaki hívta ide, hogy nem bánja meg, ha csak ránézhet. Engem azért küldött, mert mondtam, hogy én láttam már magát a színházi előadáson, biztosan megismerem. Én pedig nem árulom el őtet, ha kitépik, így, ni, a nyelvemet… Akkor sem!