Szó szerint percek alatt sötétült el kora délután az ég. Hűvös szél rohant végig a városon. A kánikulai forróságot szinte elmetszette. És már meg is indult a felhőszakadás. Villámcikák, újabb, egyre vadabb szélrohamok és pokoli égzengés reszkettette meg a szíveket. Olyan jégzápor eredt meg hozzá, ami a télvíz idejének korai beköszöntését idézte.
Hát ez a szörnyű idő érte szegény kis Vicukát az utcán. Nagynénje hívta őt magához, iskola után. Kapott nála Vicuka ízes derelyét ebédre, amit legjobban szeretett. De ez semmi! Hanem aztán a nagynéni kibontott Vicuka előtt egy posta hozta csomagot. Ebben a csomagban egy baba feküdt. Ilyen babát még Vicuka nem látott. Könnyű volt, mint a pehely, csukta-nyitotta szemét, édesen nevetett, ha megnyomták, és olyan hosszú, divatos lófarokvarkocskája csüngött le a hátán, hogy sikoltani lehetett a rája pillantásnál.
A babát Vicuka egy újságpapírcsomagban keblére szorította, amikor a vihar rázúdult a városra. Futott a bérházak falához lapulva. És már csak kis iramodásnyira tartott, hogy hazaérjen.
Az ám! De ez az iramodás egy üres telken és egy fás téren át vitt. Az üres telken tábla állott, rajta „gyerekjátszótér” fölirat. A telek közepén pedig két távírópózna meredt égnek. A gyerekek a póznák aljára, innen-onnan csent lécekből kaput csináltak labdarúgó-mérkőzésekhez.
Vicuka mindenképpen megtorpant az üres telek és a fás tér előtt. Megkockáztassa átrohanni hazáig e helyütt a viharban? A szélforgatagok a szabad téren fölfokozódnak, az nyilvánvaló. A fákból egyet derékban tört ketté egyik roham. De faágakat aztán messze is röpített, és söpört végig a földön.

Vicukát egyszerre csak mintha hátba taszította volna szörnyű, durva erő. Arcocskájával előrezuhant. A babás csomag messze röpült tova két kis karjából.
Kétségbeesett visítására egy csuklyás ember ugrott melléje. Fölrántotta a földről Vicukát, és rákiáltott: hol lakik? Azt ugyan figyelembe nem vette, hogy Vicuka a drágalátos baba miatt tiltakozik az ellen,
60hogy tovasodródjanak a jégesőn át. A csuklyás ember hazáig cibálta őt, baba nélkül.
Jaj, de borzalmas percek következtek Vicukára! Szülei sem akarták méltányolni keserves zokogását, hogy egy olyan babát vesztett el hazaútjában, amilyennél csak a tündérkirály lánya lehet szebb… A szülők örültek, hogy Vicuka otthon van.

Amikor reggel korán a játszótér környékbeli focistái kivonultak edzésre, majd mérkőzésre, az egyik hátvéd a csapatból nagyot rikkantott:
– Oda nézzetek, hé!
Azzal odamutat a póznák vezetékére, a levegőbe.
Két huzal futott szorosan egymás mellett. Körülbelül a közepén egy baba csüngött alá. Nem éppen a legildomosabb helyzetben. A szoknyája valahogy a baba varkocsával összegubancolódott a vezetékeken. Ezen függött a baba, látható szilárdan.
A focistahad vad rivalgás közepette mutogatott egymásnak a vezetékre, és tette meg nem egészen épületes észrevételeit. De abban aztán egyhangúan döntött a csapat, hogy a babát le kell szedniük a vezetékről!
Két-három lurkó máris fölkapott a tér kavicsaiból, és a baba felé zúdította a levegőbe. Egyik kavics eltalálta… nem a babát, hanem a vezetéket a baba közelében. A baba megrázkódott rá, és hintázott is kevéssé a drótokon. De nem esett le. És úgy rémlett, gúnyosan vigyorog alá a focistákra.
Most többen a zsebükbe nyúltak, és gumipuskával célozták meg a babát. De a lövedékek mellette surrantak el. A baba bosszantó csúfolkodással hunyorgott le a vadászaira.
Több fiú hazaszaladt, és íjat, nyilat hozott. Ezzel vették célba a babát. Ennek sem volt sikere.
Na, egy ízben mégis eltalálta őt egy lövedék. Mi történt? Semmiség! A baba lengett egyet. Aztán még csúfondárosabb vigyorgással várt a további támadásra.

Ezalatt az ügyben leginkább érdekelt szegény Vicuka szívet facsaró búval, meg-megújuló zokogással gondolt elvesztett, drága kincsére. Otthon kellett ülnie, hogy beteg bátyját kiszolgálja. Bátyja ipari tanuló volt és megsérült. Éppen látogatója érkezett, legjobb cimborája. Vicuka eresztette be a lakásba, és aztán visszavonult, hogy tovább bánkódjék bábujáért.
– Minek bőg az a szegény kislány? – kérdezte Vicuka bátyját Gábor barátja, a látogató.
Amikor pedig meghallotta Vicuka bátyjától, mi az oka a kislány kesergésének, ő is elmondta, mit látott idejövet a gyerekjátszótéren. Majd ezzel fejezte be:
– Ne szólj neki! Én megpróbálom visszahozni neki azt a bábut! Megyek a légpuskámért.

A focisták közt még mindig javában dúlt a vadászat és egyenetlenkedés a játszótéri póznák között.
Egyszerre csak termetes suhanc jelenik meg közöttük. Veszik észre, hogy fegyvert tart a kezében. Hát illő hökkedelemmel hallgatják meg, mit beszél:
– Gyerekek! – mondja. – Ne hajigáljatok arra a babára. Az egy szegény kislányé. A szíve szakad meg utána, ha nem kapja vissza. Én majd megpróbálom lelőni onnan úgy, hogy meg ne sérüljön.
Azzal Gábor már nézdegéli is a babát, és számba veszi a lehetőségeket, honnan irányíthatja rá a puskáját. Végül így szól:
– Alulról ez nem megy! Csakis a sürgönypózna tetejéről… Na! Melyiktek hajlandó velem fölmászni a pózna tetejéig, hogy falazzék alattam, míg célba vehetem azt a bábut?
Nos, ezzel az egész hajcihő új szakaszba lépett. A csapatkapitány maga jelentkezett Gábor támogatására. Már másztak is föl a póznán. Elöl Gábor, nyomában a csapatkapitány. A pózna tetején Gábor olyan állásba helyezkedett, hogy a csapatkapitány fején ült, és lábait annak a fát ölelő két karján vetette meg. Szabadon, vigyázva irányította
62rá a puskát arra a gubancra, amit a baba haja és ruhája alakított a drótokon.
Durr! A fegyver alighogy elkattant, a baba máris karikázott lefelé a huzalról.
Egyáltalán nem érte lényeges sérülés. A ruháját kellett csupán megtatarozni, vagy újat csinálni rá. Ez pedig aztán egy bábutulajdonos kislánynak igazán nem keserves, hanem kellemes munka!