Harminc (és néhány-) éves olvadásban

gyávákká korhadnak gyérszámú hőseink.

Lecsapolt harcvonal nyomtalan szárad.

Belvízjelek mérge.

                        Csatorna imádat!

A névtelen várvédelem rohadtul fáradt.

Másodszor is!

                        Hányadszor is?

                                               Nincs kijárat.

Karámtalan gyűrődnek annyian,

s karámtalan is csak puszta út van.

Befoghatatlan nagyszülők fogatlan védősáncai.

Portyára éhült ifjak oszlatható rohamai.

Nem szabad a sok-sok árulást kinyomozni, vallani.

            “Ez arcban sátrat vert az elmúlás,

apró cövekje csak a sárga fog,

motyóival fészkelte be magát

szemhéj alatt a ferde ráncokon.

És harci zászló lobog még e főn,

békétlen, nyíratlan sátortetőn.

            A szem, ha szemközti hegyre tekint,

démon borzolja ott a tollait –

mellébe sebző, szárnyas kés hasít,

s látja lejjebb az ösvény férgeit.

            Reáhajol gyertyák csonkjaira,

mint nem múló sereg, ül egymaga.”

Várfalak nélkül is bolygó-erődök,

      évgyűrűk rendje szerint,

századok város-törzsei, “49 fejszecsapásba törtök!

Nosztalgiába szórd a törmelékeit!!

Mi lesz velünk,

            uszulni tanított békerigókkal?

Fütyürésszük tovább e lármát?

Vagy medveként markoljunk málnát?

A kisbocsokra támadókkal küzdjünk körömmel-foggal?

Játsszunk rímekkel

                        kancsalul talán?

Gábor Áron rézágyúi, lengjünk, mint félrevert harang?

Billentyűzzünk jambusok fonalán?

“A jegyzett ütközet amúgy is elmarad ––”