“Mindenhez van jogom, hát játszom.
Föntről gyereknek,
lentről Embernek látszom.” (Ratkó József, Nyári nap)

Fel-feltör bennem, kínoz egy gondolat,
versbe akarom írni a nagyokat.
Zaklat, gyötör és feszül, mint magzat a méhnek,
keresi útját a múlt, homokból eredő bércnek.

A csúcsokról kellene szólnom, és félek.

Félek, nem vagyok méltó arra,
hogy leírjam, azt a néhány boldog lelket,
akik a sötét, elnyomott sorsról csodákat énekeltek.
Akik még itt is szereztek élményt, százat,
kiknek Szabolcs kínált homokból várat,
- históriás én nem vagyok,
magukért szólnak a nagyok.

Prózában, versben, harcos tettben,
bőségben búval, víg jó kedvben,
tartanak ma is felettünk pajzsot,
védték a nyelvet, gyűjtöttek sarcot,
köveket raktak alapként elénk,
épüljön úttá bennünk a nem elég.

Kilincselés egy célért, megújulás a nyelvben
Bessenyei érdeme, megyénknek volt ő lüktető ere,
és költőink, íróink sora,
Váci, és Ratkó, újkori barázda földjéből kihajtó két csoda.
Móricz a hétkrajcáros,
Krúdy a nagy Szindbádos,
és Kölcsey, ugaron kezdtek szántani.

Szántani, vetni homokba magvakat.
Himnuszba sírni szeszélyes sorsunkat.
Imává zengni a szabadság tiszta fényét.
Megharcolt életek éledő száz reményét.

A jelen aggódik, ha nem vagyunk bátrak,
zokog, ha omlik a tégla,
elborul bennünk a ház, düledez őseink hagyatéka.
Miért, ha nincs tovább, ha nem sercen kanóc a tűzben,
miért volt annyi harc, ha elmúlnak pipafüstben.

Vinni kell tovább a kard olvasott, írott ékkövét!
Nem vagyok kiváló sarj, sem páncélos hős vitéz.
Csak tékozló fiú, ki bűnbánatot tartva
mögöttük botorkál és versben prédikál.