Egyik versemről azt kérdezte valaki, " hol marad a szárnyalás?"  Válasz képen írtam ezt a verset.

       Röghöz kötve

Én egy földhöz kötött ember vagyok,

Ott születtem, hol a terhek nagyok,

Hol mások kenyerét megtermelik,

Ahol a szenvedők keresztjét viszik.

Ahol én éltem, ott nincsen pompa,

Minden reggel beálltam a sorba

Mert tudtam, ott fontos vagyok,

És nem tudtak legyőzni a jajok!

De éjjel, ha a csillagokat láttam,

Gondolatban magasba szálltam,

És a Göncölszekérre ültem

A földet százszor körül repültem!

Voltam ott, hol a hegyek az égig érnek,

És csörgő patakok énekelnek.

A fenyvesek közt halkan jártam,

S lelki nyugalmat találtam.

A tengerparton sárga homokra leltem

A lábam nyomát ott feledtem.

Fürödtem a hűvös habokban,

Gyönyörködtem a napkorongban.

Szibériában szánra ültem,

Szikrázó hómezőn átrepültem.

Láttam hatalmas palotákat,

Fák tövében megbúvó kicsi házat.

Csodáltam hidak ezreit,

Ahogy a folyókat átszelik,

Láttam palotákban úri népet,

Aranykeretes művészi képet.

Ezer csodára rátaláltam

Amíg a földet körül jártam,

De reggel mikor felébredtem,

Boldog voltam, hogy hazaértem!

Mert én egy földön járó ember vagyok,

Itt születtem hol a terhek nagyok,

És álmaimba bárhol járok

Hazámnál szebbet nem találok!