Olyan, középtájon, jó nagy kiálló vágóélekkel, recésre törött a pinceablak. Miután sarkait, a meredek dűlőbe mélyesztve, egy hosszú karcolással leszánkózott, nem sokat mérlegelt - kíváncsi volt, bemászott! A helyezkedés, önmagában komoly gumiemberséget kívánt, hisz deréktól lefelé, sem onnan felfelé, főleg nyakát, nem akarta az elpattant ablaküvegbe ütni. Nagyon állott levegő fogadta, pedig milyen szép volt itt szüret előtt, amikor hatalmas kádakban hordták, a még teljesen friss szőlőt.
Deréktól beléjük lógva, fejjel előre, csüngve tömték magukat. Az emberek préseltek, aztán úgy elnéptelenedett ott minden, mint a tengerpartokon lekalasnyikovozott, motoros Rambo-dzsungelek.
Bejutott! Pókháló ölelt minden - előbb nagy fontosságúnak tekintett - szerszámot, mint forgó ciklonok műholdképei. Hosszú pince volt, mellékjáratokkal. Valamit hallott korábban a must erjedéséről, nem emlékezett pontosan mit, de egy dolgot megjegyzett, a halál szót. Úgy vélte, ott elől a gádorban, nem eshet baja, csak kicsit nyomott a - nagyon nyomott - levegő. Annyira, hogy a harmadik belélegzés után, visszalépett és az ablak recés pengevágója fölött, kinyújtotta a nyakát.
Néhány tüdőtisztítót belélegzett, majd óvatosan visszaemelte - sérteni nem vágyott - nyakát. Orrát, száját befogta és futott, ahogy csak bírt a hosszú-hosszú, másfél ember magas hordókkal oldaldíszített pincében.
Akaratos volt, érezte, hogy már alig bírja visszatartani a ki, aztán belélegzést, de még volt néhány méter, meg kellett érintenie a pince végét. Előzetesen, ezt a szabályt beszélte meg magával, nem szeretett csalni. Érintés után - ahogy a pirosasan penészes téglának átadta a stafétabotot - megfordult, és már attól félt, hogy a fülén fog belélegezni, de nem szabad! Az rémlett, valahonnan, valakitől - nem emlékezett, hogy miről -, de nem szabad belélegezni.
A gádorba ért, ahol a sprinterekre jellemző kifutottságból, légszomját, feldobott, szapora légzése enyhítette volna. Karikákat látott, nagyon furcsa volt a levegő szaga, íze és mindene. Az ablakhoz lépett és megint eljátszotta a tüdőfeltöltő játékot, nyakveszélyeztetéssel. Kezdte érzékelni, hogy nagy veszélyben van - de ha megbeszélt valamit magával és az nem volt teljesen kivihetetlen, értékelése szerint -, akkor nem változtatott.
Nagyon mély belégzés után, picit állát az üvegbe karmolva, már rohant is az oldaljáratba, ahová szinte semmilyen fény nem hatolt be. Vakon szaladt, csak remélte, hogy közel van a vége.
Úgy érezte megfullad, be kell lélegezni, de nem teheti, mert valahol, valaki azt mondta, és az a valaki, akinek nevére sem emlékezett, szavahihető ember volt, nem olyan esti borozgatás mellett, kitalált történetekkel ijesztgetős fajta. Végre nekirohant, leadta a stafétabotot és futott vissza. Dobolt a feje, füle, tüdeje is már majdnem szétpattant.
Tudta, hogy a víz alatt, akaratlanul is betódul a folyadék, ezért szorosan tartotta száját és orrát is. Már a kereszteződésben volt és látta a kijáratot, a magas, régi pecséteket viselő hordók között. Nagyon szédült a gádorban, de megtette, amire utasította magát, a szabályokból sem szegett meg semmit.
Enyhén felsértett állát, cseppet sem kímélve, dugta ki a fejét a vágóél felett és lélegzett. Ki-be, ki-be, ki-be! Olyan helyzetbe került, mint a hegymászók, felfelé könnyebb, mint lefelé. Neki befelé sokkal könnyebb volt, mint ki. Össze-vissza sértette magát. Egy falból kiálló karikába kapaszkodott és mire kiért, talppal a derékig érő bürök közé és újra biztonságban tudta magát, abban a koszlerakatban, meg sem próbált nem hanyatt esni. Csak pihent, lélegzett, nézte a mellette mászkáló, érdekes külsejű - a bürköt valamiért nagyon szerető -, különféle bogarat. Majd előbb négykézlábra, aztán - még az elefánt súlyát magán érző -, ülő állapotba helyezkedett.
Túl volt a veszélyen, beleszagolt a fűbe, szédülése is megszűnt. Felállt, lesétált a pince elé, benézett az ajtó rácsain és örökre beírta minden sejtjébe, csupa nagybetűkkel, hogy előbb lesz önkéntes - magát önként feladó – maláriaszúnyog, vagy jegesmedvékkel táncoló, de ez a mutatvány egyszeri volt, soha nem ismétli meg.