Istenem,

te drága,

legkisebb lényedet, a pókot

estémre, éjszakámra

hozzám küldöd strázsára:

ablakomnak nyílását,

virrasztásom nyugalmát

nyálának ezüst szála

vigyázza, jól vigyázza!

Taszítottál a tisztulásba

hányszor és újra, újra,

szerettél és megszűrtél:

lehessek ég lakója;

de viszketeg csak vissza-vissza-

forgolódunk e förtelemben,

szívem mégis szivacsként issza

jeled - akár egy harmatcseppben.

2.

Nyissam csak ablakom,

fújj be hozzánk őszi szél,

napsütésed izzószálán

világít Isten-szeszély:

hegyek nyúló hátán

ragyog levél-bunda,

Duna villantja karmait

medrében tovafutva;

Ipolyon túl a harangszó

népem áhítatát hozza,

Istent, nyelvet őriz

szájról dördülő zsolozsma.

3.

Látjátok apró mozgásaim,

szándékaimtól egyre távolabb,

látom, mint föltámadó

a múltat – jelen magamat.

Ujjaim közül kibukó homok,

bármit is teszek értetek,

markolom én a fáradt iszapot –

száradva tőlem elpereg.

Ima, gyónás és fohász nem elég,

hogy hozzád szelídüljünk, Legnagyobb!

Magunkat kitaszítók, vergődünk

ég- és földközi alakok.

4.

Létem – perdül ködben a lomb,

ezüsthályog a szíven a sors,

lélek – lelkem! verve vaksággal

veremalj utadon araszolsz,

de túlfénylik rajtunk virradó nap,

nem kíván homálylani:

cintányérok fényébe bújnak

ablakok arany sorai.

5.

Háború ez, ember nem

nem látja. mit teszel,

láthatatlan fegyverek közt

fedezéket keresel,

esténként asztalodnál

rakod le pajzsod, fegyvered,

üdvöt másnak szerez

a harc, mi téged elveszejt,

de nyílik még az ablak

– kint s bent a táj –

béke- és madárhangra,

hol Isten szótlan áll.

6.