I.

Nem sérteni jöttem sírotokat,

Friuli nyugvást váró lelkei!

Nem az idő, de a gyász húrja zendül,

ha leheletemmel érintgetem

fényesre kopott márványát a múltnak.

II.

Égfény-sima föld és csönd-kupolás ég

szenvedi a debil történelem

rúgásait és mocskos ökleit;

Aquilea éa Isonzo mezeje –

nemzetekre nem osztható a kín.

III.

Temetők ciprusai, temetők özvegyei,

ciprusok árvái, friuli temetők!

Nem, soha nem az időt keresem,

soha már a múlt szegletköveit,

bárha állnék is rajtuk örökké!

IV.

Nem Fórum Civitást, bazilikák tornyait,

surranó nyilat, kopogó patát

sziklák, mezők rejtekén – nem az időt,

de halottainknak az angyali kart,

földről az égi anyához fölemelőt!

V.

Magasodjatok gyász karcsú hárfái,

fájdalmak komor rezdüléseit

suttogjátok csak odafent a szélnek!

Én sikongom majd a dalt, hogy az égi jel

villámaival velem verje fel

lagúnák némaságát – és a sírokét.

VI.

Ó, összeborulnak a lelkek kariatidái,

leomlik a közöny máza mirólunk,

apáink, nagyapáink húsába vág a srapnel

s a torkolattűz füstje homályosít minden

virradatot, s anyáink szemén a borút

nem oszlatja semmi mediterrán nap.

VII.

Hunok, avarok, gótok, kelták,

pestisjárványok, de Marco Polo fregattjai

sem hozták meg itt a végső nyugalmat;

nem az ember – csak a tenger verdes

apályra dagályt, dagályra apályt,

ölelve szigetnyi népeket sorra.

VIII.

Friuli holdas ciprusai alatt

oktalan népcsaták emlékére

koptatom torkom hangszálait tovább,

itt már soha nem az idő s nem szárnyas

terek hárfája zendül – a részvét tenger-

zúgását tartja fülünkhöz a vers kagylója.

(2001. augusztus 19., Aquilea)