I.

Mi volt, mi lesz apáink s e század titka?

Isonzó, Don? Auswitz, Hirosíma,

Szerbia? Kinek, mitől ki előtt,

s miért kellene pirulnia?

Asszonyomnak kell-e?

Gyermekeimnek kell-e? Barátaimnak kell-e?

Tavaszban virághab-rokolyás, nyárban

újszülött termést ringató fáimnak miért

kellene?

S úsztatónk vizén a kacsanyom-

horzsolta tó arcvonásainak, hol gyöngytyúk

s vadlúd megett fácán is talál szemet –

miért kellene?

Arcborító alkonyi fényben,

pohárkoccintás piros tükrében, s a lemenő Nap

visszacsókoló ajka körül – ott, ott van az évezred-

váltó pirulat!

S ott van csitult vadságaink nyomán

az ujjait szétvető, a tárulkozó kéz- és karmozdulat:

maga elé vetve magot – a jövő felé úgy mutat!

II.

Mi külön kis Glóbuszunk!

földgömb a földgömbben,

bárhol is ragyog ránk világunk,

bárhogy összehányva, széttörten;

mi glóbusznyi mindenségünk –

egymásért mégis izzunk, vérzünk,

egybeillesztett darabjainkban

visszaragyogjuk s megtaláljuk-e

magyarságunkban magyarságunk?

III.

István, László, Erzsébet, Margit –

múltunk nemessége bennetek fölvillámlik!

Királyok, királynék, égi szentek –

minket ragyogásban magatok közé vesztek!

De mit hajt ki és mivé sarjad

ezredvégünk számvetése?

Tudunk-e nézni most és innét

unokáink szemébe?

István, László, Erzsébet, Margit –

utcáink porában hány kicsi gyermek;

Istenem,

életünk, jövőnk –

Hozzád ők visszavezetnek!