Könnyed mozdulattal kitágult fennsík karéján

satupofák öntőformái között védve feküsznek

erődök, templomok, falvak és mezők –

hajszálerecskéi buzognak fekete föld föltárult ölének

s csillannak a holdfény föléhajló tekintetétől;

Észak ormáról, a Kelemen Havasokról tekint vissza

sziklákká vált hatalmas sasmadár,

a Hadak Útja tövében fekete földek fekete

évszázadait morzsolja az idő...

Havasok sziklaszárnyú turuljának

fészekalj-népe, csíkiek, gyergyóiak –

mélytitkú szobák padlatán, falán

szőttesek szomorú színeibe szőve

élni látom mégis a reményt:

záratlan ajtók, nyitott Nap-kapuk,

bájoló leányka-virágok. körtefalombok

mögött, balladák tarlófüstjébe fúlva

is, parazsat szíttok, tüzet lobogtok újra, újra:

Erdély titkát ezen az őszön meglestem én,

velünk harmonikázott a nap- és holdfény,

titok, kései virág nyílt dombok szügyén

és adta, adta mindenét drága Hegy-Anyánk,

a Hargita! hasítva testéből ömlött hozzánk

kő, szikla, és haját is értünk nyírta, nyírta kíméletlenül

fenyves-hajkoronáját; szamóca-csókjaitól

roskadoznak unokáink asztalai, bárányka-hús,

bunda, túró, sajt áldott anyaságát dicséri egyre csak.

Medve-álmainak fenyőfákkal lapdázó dühei,

testéről fenyveseit letépő vihar-karjai,

fájdalmának falvakat szétdúló könny-rohamai –

legyenek emlékké, tovább ne kísértsenek átkai!

A bajba-hadba tömörült erdő, lejtőkön

a zsenge tölgyek tigris-lángjai – és fent a hágón

a jegenyefenyő tépett magánya, bennük nem huny ki

soha, soha a Hargita Isten áldotta virtusa:

honnan e szikár akarat – köveket feszít

a gyökér, hajszál-erőcske hasítja át vergődve

lent a vulkán-test maradék hatalmát;

vághat fűrész akár jegenyetörzset, de néhány

tavasz elég, kinő ismét a sudár derék.

A törzs őrzi még sebét. A hó, a tél, a jég

húr-szakadás sikolyával bár ujjait szakítja szét,

de iramlik-nyúlik szál-magas magánya,

irtások letarolt pusztáin is maga – mint a nép,

a népünk –, kinek a világban nincsen párja,

maradva egyedül, társaktól távol

– csak Nap s Hold köszönti jobbról-balról –,

fölénk tárulnak karjai, főpapi karok – áldón.

(Csíkcsicsó, 2000 október 5.)