A kötet versei három ciklusba rendeződnek, melyeket egy-egy Wikipédia-idézet vezet be. A definíciók kapaszkodót nyújtanak és gátakat is emelnek egyszerre: ha mereven ragaszkodunk hozzájuk, dogmatikus megközelítést erőltetünk a kötetre, ami nem szerencsés, hiszen a versek világa ellenáll ezeknek az elméleti előismereteknek. Másrészt viszont a fogalmak tudományos jellegű tisztázása kiindulópontot jelenthet a motívumok értelmezésében.

 

Az első ciklus, a Ködfelszakadás az elindulás, a folyamatos úton levés és az állandó meditálás élményét közvetíti. A költői én már az elindulás kezdetén (amint meglát két monogramot a liftajtón) szembesül a vers keletkezésének rejtélyével: „A kényszer, hogy valami nyoma mindennek legyen, / vezet előre, vissza, igék, mondatok felé” (Nyomkövető). Ez az ide-oda ingázás, az emlékek felidézése és lejegyzése teremti meg a kötet atmoszféráját. Az új albérletbe költözőnek minden véletlen keltette hang, minden, máskor egyszerű, hétköznapi tevékenység szokatlanná lesz, így a bútorok „megpattanása”, a villanykapcsolók új helye, a kilincsek és vízcsapok fogása az otthon meghittségének hiányát, a megszokás nehézségét érzékelteti (Átmeneti megoldás). A hat óra ötvenhat percnél megálló, folyamatosan egy helyben kattogó másodpercmutató a változás elmaradását, a pillanatok relatív voltát juttatja eszünkbe. Az „egyedüllét ideje” a maga sajátos misztikumával képes áthatni a szobát: „ebben a szobában mindig kora este van, / esetleg esős délután és várakozás, / kényszerű ok az emlékezésre” (Almost Blue).

 

Az eső motívuma többször visszatér a versekben. „Az esőről kéne még beszélnem, / meg arról a párás buszablakról” (Éjszakai) – meséli egyik alapélményét a szerző. Valahogy mindig akkor kezd el esni, amikor irracionális dolog van készülőben, mondjuk éppen a szakítás: „Aztán megcsókoltál, / kint esni kezdett. / Fekete tükör lett a beton. // Szakítani akarok – / mondtad pár héttel később” (Fénykép egy mobilon). A ciklus címében is benne lévő köd pedig a szürreális gondolatokat hozza felszínre: „Ködöt eszem reggelire,/ lassan olvad a számban, / ahogy a peronon állok. / Nem hitted el nekem, hogy / a sínekben éjszaka halak úsznak…” (Parton).

 

A Bomlási sorok elnevezésű második ciklus a múlt örökségét helyezi új megvilágításba. A nagyapa hagyatékában lévő csésze alján található, ma már nem létező ország neve (Csehszlovákia) felidézi a lírai alanyban, hogy a történelemkönyveket átírják: új neveket kapnak az utcák is, s ezzel mintegy letagadják a múltat. Viszont „a porcelán emlékezete másképp működik”. Talán a porcelánhoz hasonlóan kellene a családi hagyományhoz is viszonyulni. Ki tudja? Az egymás után következő „bomlási sorok” bizonyára efféle célt szolgálnak: megőriznek valamit a múltból, „mintha bármi olyan lehetne, mint régen” (Metszéspont). Gyakran előtérbe kerülő fogalom a rend, ami folyton megkérdőjeleződik, ha az eseményt a ma távlatából közelíti meg a lírai én: „Fertőtlenítő, erjedt gyümölcs / és vizelet csípős-puha szaga. / Arra gondoltam, ide jutok én is, / mert ez a rend utolsó foka” (Péntek). A szövegek hossza megnő, a visszaemlékezésekbe szinte egy életút sűrűsödik, persze töredékesen, ahogy a szavak éppen megengedik (Öreg tükör). Máskor viszont a szakralitás, az isteni kerül centrumba, valamint a lét megértése a szent és a profán kettősségében: „Próbálom utolérni az átmeneteket, / ahogy a dolgok egymást váltják. / Például a reggeli fények / és a járdán talált imalap között / egy pillanatra elhallgatott minden” (Egy másik erdő). Vagy: „Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam. / Mormolom, rágom a Miatyánkot, / ízét vesztett rágó” (Elalvás előtt).

 

A kötetcímmé emelt harmadik ciklus, a Külső protézis a legkoncentráltabb, és talán ez tartalmazza a legerősebb verseket is. A mozaikokból könnyen kirakhatunk egy történetet. Rákos daganat fejlődött ki a gyermekként feltűnő lírai én térde alatt („Fürdés után a paplan alatt sokáig tapogatom / térdem alatt a dudort, csak anyu észre ne vegye” – Távoli részletek 2.). Aztán a kórházi jelenetekben tanúi vagyunk a kezelés lelki drámájának, a saját testtől való elidegenedésnek: „Percekig nézte, nézte / a meztelen tekintetet, / a test rettentő maszkjátékát, / s ezentúl, ha magára gondolt, / átváltott harmadik személybe” (Harmadik személyben). A műtét után még az olyan egyszerű művelet is megalázó, mint a fürdés. A betegség megpróbáltatásaiban az ember elveszíti emberi méltóságát: „A nővér a közös zuhanyzóba kísérte, / és alátolt egy műanyag széket. / A műtött lábára szemeteszacskót húztak, / így lógatta ki, hogy nedvesség ne érje. (…) / Mosd meg ott is, mutatta a nővér, / s ahogy felhabzott bőrén a szappan, / kezében maradt ölének gyönge szőre” (Fürdetés). Végül nem marad más, mint a saját sors elfogadása, legyen bármilyen nehéz is ez: „Megdörzsölöm szivaccsal a heget, / hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban. / De a rák tetoválása nem kopik. / A test nem felejt” (Pára).

 

Ughy Szabina sok lehetőséget hagyott nyitva az első kötet után. Költői világába innen nézve bármi belefér, de ezt a világot még be kell laknia az utolsó kis sarokig ahhoz, hogy hiányérzet nélkül tekintsünk műveire. Tárgyilagosan ír, de nem fél az érzelmektől és az emelkedettebb hangulatú szavaktól sem. A hibákról beszélni most még eléggé esetleges, nem tudni, mit fog továbbvinni ebből a kötetből a szerző. Később majd biztosan kiderül.

 

Ughy Szabina: Külső protézis, Orpheusz, Budapest, 2011.

 

Megjelent: kulter.hu (2011. június 14.)

 

Ughy Szabina blogja: http://ughyszabina.wordpress.com