Halni és pusztítani. Dicső dolog! Élni kellene! És ti ezt nem tudjátok. Nem vagytok rá méltók. Sohasem ízleltétek meg az élő pillanat, a fénysugárban keringő öröm áldását. Halódó lelkek, akik azt kívánják, hogy haljon meg minden velük együtt; beteg testvérek, akiknek kezünket nyújtjuk, hogy megmentsük őket, s akik őrjöngve húznak le bennünket magukkal az örvény fenekére…

Jaj nektek, írástudók és farizeusok, jaj nektek, álszenteskedők! Politikusok és papok, művészek, írók, halálnak korifeusai, belülről mind telve vagytok csontokkal és rothadással. Bizony fiai vagytok ti azoknak, akik Krisztust megölték. Miként azok, ti is összetöritek az emberek vállát, szörnyű terhetekkel, amelyekhez magatok kisujjatokkal sem nyúlnátok hozzá. Keresztre feszítitek ti is, mint azok; és akik segíteni akarnak a szerencsétlen népeken, akik eljönnek közétek, kezükben hordva a békét, az áldott békét, azokat börtönre vetitek és szidalmazzátok, s miként az Írás mondja, városról városra üldözenditek, míg csak a földre kiontott vér eső gyanánt nem hull vissza reátok.

Emberek, nem igaz az, hogy a halottak rabszolgái vagytok s hogy ők jobbágyok gyanánt béklyóznak benneteket a földhöz. Ti élő emberek fiai vagytok és elevenek vagytok magatok is. Legyetek szabadok! Közületek mindegyik maga az Ember – nem az a romlandó hús, mely a sírokban bűzölög, hanem az életnek pattogó tüze, mely megtisztítja a rothadást, felfalja a századok fekvő hulláit, s mint örökké új, mint örökké ifjú tűz, átövezi a földet égő karjaival. Legyetek szabadok!