Anch’io

 Juhász Gyula csak később, a Trecento című versben 1912 táján írja meg majd a Szent Ferenc-i magatartás-fordulat hasonmás-ideáihoz történt elkötelezettségét, s ugyanakkor az éles tragédiákat sejttető Sandro Botticelli-szonettet is, ahol a művészetről való teljes lemondással is kacérkodik, de már korábban is hasonmás-kereső képekre, önálló élet-párhuzamokat felmutató versekre bukkanhatunk, amelyek már teljes hasonmás-világgal fejezik ki az egyetemes szelídség, és szépség-vágyakozás világát:

Mint magányos veréb a szürke porban,

Szürke betűkben élek én magam,

A napot nem nézem, csak áldozóban,

Áldozó napnak szép bánata van.

                            (Imitacio Christi.., 1909)

S mily különös, a Görög elégia című verssel mintegy lezárva egy korábbi hasonmás-korszakot ekkor indulnak útjukra a Reneszansz-szonettek és költemények:

„Szűz rokonom, ki néma boltívek közt

Fehéren éltél, mint Jordán hava.

Ki nem kímélted testedtől a vesszőt,

Beáto... voltál boldog valaha?

.......................................

............................ De bús falak homályát

Derűs lelked álma ragyogja át

S megértem szűzeid bús mosolyát.”

                               (Beato Angelico..., 1909)

Mintegy interszubjektális univerumban születnek ezek a múltat is és projektáltan önmagát is megszólító verssorok. Még hangsúlyozódnak a hasonlatban kifejezett azonosságok, kifejező a „szűz rokonom” megszólítás, miként a következő versben lelki igazságtartalommal hangzik el a Corregio híressé vált mondatára történt utalás:  „én is oly  művész vagyok” (Anch’ió sono pictore). Erről az élményről egyébként Anch1ió címmel önálló, vallámásos verset is írt Juhász Gyula.

„Véred a bíbor és vágyad a kék!

Giorgone, én is oly művész vagyok,

Az én szonettem is arany nyakék,

Melyet vágyak könnyével áztatok!”

                        (Giorgone, 1909)

E témakörhöz tartozik még a Gioconda című, Fra Filippó életérzését megvilágító költemény is. Ezekben a versekben  a rokonérzéseken túl állíthatjuk, hogy a később, a század harmincas éveiben Jaspers által közismertté vált gondolatkísérlet tanúi lehetünk, amit a legpontosabb kifejezéssel: „az egzisztencia megvilágításának” nevezhetünk. Sőt a hasonmás-megkettőződés oszcillációs élményével gazdagodva mondhatjuk, hogy juhász Gyula ezidőben már kialakított kompozíciós technikája, a névmáshasználatában és igeidő-strukturálásában megmutatkozó költői gyakorlata éppen a későbbi filozófiai felismerést előlegezi meg művészi-költői eszközökkel, ihletetten.

Az ebben az időben megtalált tudást és kialakított alkotói módszert már sosem felejti el, de hatványozottabban alkalmazza majd több verstípusában is a későbbiekben. (Így szólt Michelangelo, Floubert emlékének, Velasquez halála, Önarckép Vincent van Gogh levele testvéréhez stb.)

Kersztül-kasul nem szünnek majd meg az önutalások és egzisztencia-megszólítások ebben a költészetben. A hasonmás-élmények néhol önerősítőek, néhol önleleplezőek, olykor pedig oly mélységeit hozzák felszínre a fájdalomnak, amit már-már csak a C. G. Yung által megfogalmazott un. árnyék-énnel történő találkozások hozhatnak meg a személyiség számára:

„Hogy szent az írás és vér a tinta,

Hogy könny és vér, azt érzem és tudom

S a gőg szavát is szíved sírva írja

S nem tudsz megállani a bús uton,

A mély uton, mely a magáényba úgy visz,

Mint temetőbe özvegyet a gyász,

Betűk a fejfák itt és vértanúid

Nyugosznak erre s nincs föltámadás.”

                             (Floubert emlékének)