Üdvözöllek Magány, te hívatlan vendég!

Megint eljöttél? És mi járatban lennél?

Lelkem oázisát, néhány perc alatt kiszárítván,

És lényem értelmét elhomályosítván

Belépsz ajtómon.

Lényeddel együtt, lelkembe a sötétség leple száll

Veled a zűrzavar és a kétségbeesés gráciája.

Ó te! sötétség és fájdalom királynője!

Miért szakítod el lelkem húrjait

És zavarod el a tündöklő Napot, holdat és csillagot?

Virágaim mély álomba szenderülnek.

Mindezt te elégedett szemmel nézed.

Mégis ki hívott téged, ki idézett meg?

Talán a sors játszik játékot velem?

S talán éppen, hogy Én voltam ki ezt tettem!

Lehet, hogy régen tebenned bíztam s reméltem,

De ma már nincs rád szükségem.

DE amott, a távoli homályból egy ember, kit glória ölel!

Ki az, ki az, ki így tündököl?

Egy rég látott arc, szemében a béke és szeretet lángja lobog

Ajkát dallamra nyitja és mint mennyei kórus hallatszik.

Karjaival gyengéden átölel és magához szorít.

Szemünkből a könny kicsordul és közös dalba kezdünk,

 mint két sárgarigó, kik a hajnali virradatot üdvözlik.

Hangunk utat nyit a sötétség fátyolán és

Börtönéből a Nap kiszökik, s az égre felkúszik.

Sugarai gyengéd simogatására kizöldül a föld

Lelkem zenéje fuvolavirtuózra kel

És oázisom újult erővel ébred fel.