Izzó irodalom. Az epika hagyományos stíluseszközeinek teljes körű megőrzése mellett, a modern többszólamú cselekményszövés esetleges duplázásai és triplázásai ellenére ez a regény mindvégig megőrzi a személyes hitelesség alapértékeit.

Lírai természetszeretete a mű cselekményének is átadja hatásenergiáit. Egyetlen ősz történései állnak az írói látószög középpontjában: egyetlen klán-család emberfeletti erőfeszítése, a fakitermelő Nyugat-Amerika egy kitüntetett városkájában, egy folyó egy-család-lakta szigetén és környékén, a természetvédelmi terület határpontján.

A regény főhőse nem titkoltan az író Ken Kesey, a világhírű Száll a kakukk fészkére című regény (amiből megdöbbentő pontossággal a nagysikerű film készült) ihletett hősalakjával azonos.

Visszamenőleg ez a könyv is igazolja, alkotó és szereplő egyívású múltját, élménykörét. Idegszanatóriumi visszautalások ellenére a főszereplőnek (az írónak magának?) most kint a világban kell önmagát terapizálnia.

A két regény összetartozása helyszín és téma által megkerülhetetlen. A helyzet – mondhatni – fenségesebb a korábbi regény helyzetábrázolásánál, főként a világtól elzártság és a világra nyitottság dichotómiája tekintetében. Összetartozásuk mégis nyilvánvaló, amit a könyv egy látszólag feleslegesen beiktatott története hangsúlyoz is. (ld. a Mr. Siggs-ről szóló elbeszélést, az 544-546. oldalon.)

Mit is ír Kesey? Hogy a cselekmény végkibomlása előtt érzi nagyon is helyénvalónak visszaemlékezést egy betegtársára: „Nem a cselekmény szempontjából vagy parabolaképpen, hanem az egész könyv célját tekintve.”

E kis történetben emberi félrevonulás és közösségi feladatvállalás kettősségét villantja fel az író, de az elhangzó párbeszéd már-már az életmű üzenetének tekinthető:  „Az embernek tudnia kell, hogy van választása, hogy aztán örömét lelhesse abban, amit választ. Ezt már tudom. Hogy egy emberi lénynek boldogulnia kell a többi emberi lénnyel… és csak azután boldogulhat önmagával.

Ehhez volt egy terápiás célzatú kiegészítésem:

– És vice versa, Mr. Siggs: boldogulnia kell önmagával, másképp a többiekkel sem boldogul.”

Visszatérve a regény fő eseményszálaihoz. Tizenkét év után, az egyetemi tanulmányait megszakító, neurotikus hajlamú Lee-t a családi munka és a családi helytállás feladata visszahívja gyermekkora színhelyére. Gyermekkori, többnyire traumát okozó emlékeinek színhelyére. Ettől kezdve a két anyától és egy apától származó fiútestvérek lefojtott külső küzdelmébe és végsőkig önemésztő belső monológjaiba nyerünk a regényt olvasva egyre megrendítőbb beavatást.

És egy darab, Robert Kennedy előtti Amerikába. Immár a fekete jazz Amerikájába. A lecsillapodó szakszervezeti mozgalmak modorváltásába, a fafeldolgozó óriáscégek extraprofit világába és az ábrázolt idő pillanatnyi nyomorúságaiba, hétköznapjaiba.

Dosztojevszkiji módon és dosztojevszkiji idősűrítéssel. Egy közösség, amely látszólagos önérdekből vezetve legkiválóbb emberpéldányai ellen fordul. Egy nagy család ellen, amely a harcban csak megmakacsolt egyed-szálaira bomlik, de küzdőtárs maradt. Sunyi, fortélyos és nyílt akciók. A végső drasztikum. És a vadul heroikus makacsság a család szigeten maradt lakóiban, az ősi telepes értékek Amerikájának utolsó föllángolása.

 Közben gátlásos szerelmek, gátlástalan bunyók – és Hemingway-i küzdés a természet, a folyó, az esőzés, az áradás erőivel szemben, és még hangsúlyozottabban: az emberi személyiség benső természetével is szemben, olykor ellenárban vele. Talán az önismeret, az emberszeretet önzésünket megfékező erejének engedve.

Utóbbi a regény legnagyobb esztétikai és etikai értéke. Így együtt teljes az összhatás. A család törzstagjainak áldozatai, megpróbáltatásai, sőt tragédiája árán, az író által fölelevenített résztörténet egy amerikai sors- és végzetvilágot mutat be. De ismételjük: a Hemingwayi, (a Madáchi) „küzdés” szüntelen hangsúlyozásával.

Amikor a 60-as évek végén, de a XXI. század tömegmanipulációinak előérzetében kell embernek maradni, családnak maradni, szabadnak maradni, az ön- és testvér-gyógyítás jeges zajlásában ereszkedő fatutajon, az áradó Lét örök fenyegetettségének közepette.

Az olvasó még tartozik azzal, hogy gratulál Kőrös Lászlónak és Bajtai Zoltánnak a kötet fordítójának és lektorának, nagyszerű munkájukért, és természetesen az egyre jelentősebb világirodalmi munkákat közreadó Cartaphilus Könyvkiadónak a könyv megjelentetéséért.

A regény témavilága és emberi példái nekünk két erdélyi író tollából is ismerősek a földrésznyi távolságok ellenére, és ez külön öröm. Kemény János Vízitündér című regénye az Észak-Kárpátok faúsztatóinak sorsát mutatta be valósághű heroizmussal, míg Wass Albert A funtineli boszorkány című munkája a természetközeli életsorsok (a hegyi emberek) lelki küzdelmeinek és egymás közötti harcainak ábrázolásában rokona az amerikai író könyvének. Tájképeik lírai metaforavilága olykor egybevethető. Izgalmas, és egyetemes párhuzamokkal ékes.

Mj. PoLíSz 108. szám.