Naplemente...

A Nap aranyhidat dobott a tóra, gyönyörűt, szikrázót, a nyár szétfolyt, megállt a levegőben, a harangszó tisztán csengte a rezzenetlen levegőben: béke... egy felhőn ültem, rózsaszín-fodros-bohókáson, fent magasan... már nem vagyok angyal, néztem, ahogy peregnek angyalszárnyam utolsó tollai is egyenként alá, tétova mosollyal figyeltem, lélekcsupasz lettem... a szívem kőnehéz, és a másik oldalra gondolok...Adtam, talán sokat, talán keveset... mondd, mennyit ér a szívem? Tétova kérdések úsztak szét a térben újból felsejlik, felsejlett a másik oldal csillogó aranykapuja, lélek-tiszta fehér álmok, csendes letisztult vágyak, remények, valóságok...Kaptam újólag, újból, gyöngyszín perceket, lélekszépítő igaz-ember kapcsolatot, mintha ezer éve ismerném, és ismerem is, bólint, magyarázat sem kell, mi már találkoztunk, és most kellett újból találkoznunk, a sorsod nem kerülheted, és én megrendülve bólintok, nem kell semmit elmagyaráznom, és ez csodálatos...Lélek-könnyű lettem, szárnyalok, ragyogok, mosolyom az aranyhídon táncol, együtt ragyog, a nyár felszikrázik, széttárja karját aranyhajú-aranynyilú szőke Nyár-fiú, hársillat felhőt szór szét, a sivatag csalóka illatát hozza, a víz ezüst fodrait kisimítja, a gyékény halkan suttogja titkait, kakukk ismétli untalan önmagát, időnként megcsuklik, nádirigó csattog, békák harsogó éneke olvad bele az aranyló olvadt-bíborszín naplementébe, Nyár-fiú magához húz, csókot lehel, utamra enged...