(lírai disztichonok avagy a személyiség lágy versei)

Megrozsdál az acél, elporlik a kőfal idővel,
    tartós az, mi tiéd, csorba nem érheti azt,
fáklyát fáklyával meggyújtani tiltja-e törvény?
   Tengerek irdatlan habját őrzi e jog.”
                                                             (A szerelem művészete)

A költészet és a költő valamilyen fordított gravitációt hoz létre és abban él.

„S bár sokat állítottam elém, ma azokkal egyenlő
   Lett nevem, és a világ ismeri műveimet.
Hogyha tehát igaz, mit a költők jóslata hirdet, föld!
   a halálom után nem leszek én a tied!
                                                              (Önéletrajz, Trist. 4.10)

Ovidius már a földi halandóság elleni elixírrel bírt, mikor megelőlegezte élete s életműve számára a maradandóságot. S ne féljünk a szótól, ezzel kinyilatkoztatta-felnyitotta értelmezésünk számára elhivatottságának titkát is.

2.

Dante ugyan már a halála előtt befejezte Isteni Színjátékát a Paradisoval, noha váratlan halála miatt még saját utókora is csak lakhelye egy falmélyedésében találta meg a befejező részt.
Ady Endre halálos ágyán Trianon gyászos döntéseinek meghozatala előtt írta meg vészjósló üzenetét az utókorunkhoz az Üdvözlet a győzőnek című utolsó költeményében.

Aki Ovidius esetében a száműzetésében írott panaszos költeményeit és konkrét személyeknek írott episztoláit költői vagy emberi leépülésnek érzékeli – mint egynéhány túlokos méltatója –, az nincs tisztában sem az emberi psziché, sem az írói alkotóerő természetével, amelyből éppen a megpróbáltatások hozzák ki a leghitelesebb és legmaradandóbb teljesítményeket.
Ez történt Ovidius esetében is. A disztichon-forma görög előzmények után Catullus római elégiáiban kelt új életre, lírájában világirodalmi színvonalon szólaltak meg a kiszolgáltatott szerelem versei. Ovidius a disztichont a római ún. aranyifjúság életképeinek laza felvillantására alkalmazta az Amores-ben, de a Szerelem művészetében már alkalmassá tette egyfajta személyes epikum előadására is!  A Heroides-ben (Hősnők című ciklusában) pedig görög minták után egyre nagyobb beleéléssel mintázta meg nőalakjait, mintegy „modern” személyiségképletekkel ajándékozva meg őket.
Ovidius Tomi barbárai között találja meg, és mutatja fel barátainak (s az utókornak is) legszemélyesebb Énjét, száműzetésének családi és személyes fájdalmait: költői én és magánemberi én szinte teljes eggyé válását érezzük ki ma is e versekből:

„Puszta, kopár e vidék; nincs rajta se zöldfa se cserje:
   mind, ki a sorsa kegyeltje: fusson, amerre lehet!
Tán az egész, nagy, messze kiterjedt földön e tájat
   lelték fel sanyarú, gyászteli kínpadomul!”

Itt írt önjellemzései, ars poétikus verssorai közel egy évezreden túl is megfogalmazzák a hiteles és politikailag is elszánt személyiség öntudatát. Nem véletlenül vallja őt majd elődnek, mesternek, mintának a német romantika Hölderlinje és az orosz dekabrizmus Puskinja egyként:                                 

                       „…De mivel hazugul sem kapok bért,
     nem látom be szavam, mért ne találna hitelt?”

Ovidiusnak a korai Amores (Szerelmek) c. kötetében megírt Önvallomása azt a társadalmi szerepet mutatja be, melyre mint szereplírikusnak igénye volt kora Rómájának. Rokona bizony e kor aranyifjainak az élménye a mai kor kallódó fiataljainak szánandó útkereséseivel:

Gyűlölök ámbár, nem tudom a gyűlöltet utálni,
    Hej, de nehéz hordnom, mit nem akarna a szív!
Nincsen erőm nékem magamat jó útra vezetni,
    Csónakként rohanó víz tetején libegek.”

Ugyanakkor az ötvenes évein túllépő száműzött költő a Tristia (Keservek) és a Levelek Pontusból című ciklusaiban (A száműzött búcsúja, Születésnapomra, Önéletrajz) a valós és teljes ÉN megrajzolásával lép át – feledhetetlenül – az elkövetkező századokba, évezredekbe, még közvetlenül a feleséghez, a barátokhoz címzett episztoláiban is:

„Hisz ha nem is fakadok panaszokra, panaszt tesz a hír, s ha
    nem hordod köteles gonddal a terheimet,
mert ismertté tett engem  balsorsom a nép közt,
    hírem most még több általa, mint azelőtt.”

Adamik Tamás alapján bonthatjuk életművét három fő részre:
1. A szerelem mámoros és személyes élményekkel telített költőjének indul, aki hiába kívánna magasztos történeteket írni, de „költészetét Ámor tőrbe ejti”.
2. A szerelem művészete után a Naptár és az Átváltozások érett, bár személyes utalásokkal telített, férfikori és epikus hajlamokkal átszőtt költészetet mutatnak.
3. Költészete befejező, száműzetése alatt írt ciklusaiban személyes nyomorúságát tárja elénk.

Kiszolgáltatottságában nem szűnik, sőt erősödik költői vénája: újabb és újabb lírikus-elégiai vallomásokkal fejezi ki méltatlan sorsán való háborgásait. „A Heroides leveleinek fiktív monológjai alakultak át most a saját monológjaivá, az új helyzetből adódóan a lélek addig ismeretlen tájainak megvilágításával, és legfőképpen: változatlanul megőrizte költői öntudatát, a költő és a költészet hatalmáról vallott meggyőződését. Csak a mitológiai jelmezt levetve, most én-alakban lépet a magányát műveivel vigasztaló, a külső világ minden szorítása elől a magából felépített világba menekülő Pygmalion helyébe…” Írta e korszakáról a Világirodalmi Lexikonban Szilágyi János György.
Személyesebb itt már Ovidius költészete; követelőzőbb, retorikájában erős lelki hatásokra játszó líra ez. Elődei s kortársai líráját messze felülmúlja. Öntudatossága nem a pantheonok szoboralakjaié. Ovidius a 13. századi Villonhoz és a 20. századi Szabó Lőrinchez hasonlóan a személyiség lemeztelenítésének lírai pályájára lép. Erről énekelt már fiatalon is:

„Én koldus szerető, a szegények dalnoka lettem,
   kiktől szép szónál nem kap a nő egyebet.”

Mélyebb öntudat ez a horatiusinál. Az európai személyiség öntudata. Tudja, hogy nemcsak a műve által maradt fent hírneve, de sorsára, személyiségére is büszke lehet: ő az Augustus császár által Rómából kiutasított költő!
Noha több feltevés magyarázza Augustus tettét, eddigi értelmezői csak érintették, de nem fedték fel a Catullus személyiségében rejlő lázadó magatartást. Ovidius egy felejthetetlen betétdarabot helyez el A szerelem művészete másodiki könyvének bevezetéséül, mondhatni nagyon is hangsúlyos helyre, de a témához szinte oda nem illően: Daidalus és Ikarus mondáját. A megidézett történet látszatra egyfajta invokáció a költemény folytatásához, de a vers zsarnokra utaló szóhasználata másra, többre, a római állampolgár öntudatára utal. Nem más ez az allegória, mint az emberi jog visszanyerését megcélzó mitikus cselekvéssor:

„Mínos a föld ura, Ő a vizek fejedelme is egyben,
   Szárazon és folyamon zárva előtted az út.
Nem jut eszembe nekem súrolni a csillagok útját,
   volna egyéb útja, futnom a zsarnok elől.”

Bizony, ez a történet méltán lett a középkor és az újkor legidézettebb versrészlete. Utóbb akár a 19. századi, zsarnokok ellen fellépő mozgalmakat is a verssorok mögé képzelhetjük…  

És ha a Styx gátol, hát lába a Styxen is áthág.  
    Célom az emberi jog visszanyerése csupán.

Politikai olvasatban a császárság előtti demokráciára történik itt félreérthetetlen utalás, noha mítoszba burkolva. Augustus a költeménynek e hangsúlyos helyén szembe kellett találkoznia a személyes szabadság kinyilatkoztatásával. Erre császárként is fel kellett figyelnie, nekünk pedig a császárkor tömegember-létével szembeszálló személyiségember történelmi fellépésére kell ma is felfigyelnünk. Ovidius halállal is dacoló személyisége nem csak új költői hangon szólalt meg, de új személyiséget, személyiség-modellt is adott az emberiségnek. Éreznünk kell Ovidius szavainak személyes energiáját. Évezredekre előre nyilalló igazság-meteorját. Mindig van és lesz a lélekben olyan hely, ahová becsapódhatnak az emberi szabadságérzet e nagyszerű disztichonjai.  
 

Az antik időmérték újkori magyar megszólaltatói közül először természetesen Sylvester Jánostól idézek, már nála is méltán figyelték meg méltatói a hangsúly és főként a cezúra előtti hosszú versláb ütemesen ismétlődő egybeeséseit:

   //                  /         //             //             /
„Néked azért ez lőn prófétád, doktorod ez lőn,
     //                   /             //            /
    Mestered ez most is, melyet az Isten ada.
      //            /         //                     /
Ez próféta szavát hallgasd, mert téged az
    //                       /                 //              /
   Isten elveszt, és nyomós itt nem lehet a te neved,
//        /                    //             /         //
Itt ez írásan szól mostan is néked ezáltal,
    //             /                 //             /         
   hitre hiú mind, hogy senki se mentse magát,
 //       /              //                  /         //
az ki zsidóul és görögül, és végre deákul
    //           /            //                       //
  szól vala rígen, szól néked az itt magyarul…”

Nem akarom folytatni, mindenki ismeri. Érdekesség: az erős és gyengébb hansúlyelosztás megmutatja, hogy az antik „ősi hatosok” hozzánk magyar szólamokban, magyar ízeken 5 ill. 4 ütemes sorpárok váltakozásában érkeztek el. Ütemelosztást soronként kihallhatóan.
1792-ben – és jegyezzék meg ennek a versnek is a zenéjét, ez vissza fog köszönni Nemes Nagy Ágnes Hölderlin fordításában – Dayka így ír, helyenként már az arsisra (két mora értékű szótagra) helyezve szóhangsúlyainkat  (a négy pentameter sor közül háromban teljes egybeesést mutatva):

   //            /               //        /               //
„Nyájasb arcúlattal arany szekerére felülvén,
      //          /                    //               /
     Ünnepi fényt ereget Phobeus az ékes egen.
 //            /                //       /              //
A fagyos éjszaknak zúgó fuvallati szűnnek
       //              /               //                 /
     A bágyadt Zephyrek lengedezési között.
 //                 /           //         //          /
Harmatban fürdött keblét a rózsa kifejti:
      //          /             //         /
     A völgy illatozó májusi gyöngynek örűl.
 //             /               //       /                //
A lefolyó kövecsen lassú patakocska csörög le,
        //            /              //            /
    S csöndes habjával pázsitos hantot öblít.”

Mi is ebben a közös? Ha felfigyelünk arra, amit nyitómondatként mondtam, hogy lehetőleg  harmonikusan essen egybe szavaink hangsúlya és az időmérték erős arzisa.  Időmétrtékben is megőrztözz zehnagsúlyos zeneiségünk titka, hogy számunkra már a kezdeti formai átültetéskor az antik példa nagyon magyar verssé vált: „Nyájasb arcúlattal arany szekerére felülvén” – ter,észetesen oszlik öt ütemre. A folytatása pedig négy ütemrte: „Ünnepi fényt ereget Phobeus az ékes egen.” Igen, ez ízlik a magyarnak, de nem mindig sikerül a vers folyása ilyen könnyen, omlósan, pld. amikor kálvinista írástudónk megpróbálja jobban az időmértékhez aprózni a hangsúlyt, a feladatot megoldja, de mai fülünkkel erős zenei torlódást észlelünk, bár különössége és magyarított ritmikája  a tartalomhoz illően fenséges:

     //             /       //       //          /              //
 „Próféták által szólt régen néked az Isten,
      //         /        //      //        /             //
     Azt kit ígért ímé, végre megadta fiát.”

Éppen e formai nehézkesség jelzi, hogy költőink – még Vörösmarthy is! – inkább a homérpszi epika vagy – Berzsenyivel – a horatiusi óda felé mozdították az antik verselést, minthogy Catullussal vagy Ovidiussal a személyiség, sőt az indivíduáció „lágyabb” és személyre szabottabb hangját szólaltatták  volna meg.

Mégis tanulságos az a változatosság, amit magyar költőink antikizált vershasználata mutat fel, Devecseri versben is sorolja, hogy legkiválóbb költőink miképpen s mily’ sokfélén használták az időmértékes formát:

         „ … nemcsak Fazekas csevegő üdesége,
nem csak a Sylvester Jánoshoz visszataláló
 pontosság, nemcsak villámai Nikla urának
és a Vörösmartynk ajkáról ömledező méz
járult hozzá, hogy finomodjék és gyarapuljon,
 s nem pusztán a Petőfi vidám levelében Aranyhoz
 nyújtózik ki az antik vers pihenősen a lócán,
vagy pattan föl róla örök kereső akarattal
nyugtalanul szimatolva Karinthy Frigyes filozófus-
álmodozásaiban, nemcsak csobog, illan s József
Attila sóhajtásaival, s Radnóti szelíd hős
ekloga-költését duzzasztja nemes nedüjével,
vagy Dsida olvatagon lebegő futamával iramlik,
ámde a mindennap szólásain általütődve
adja bizonyságát természetes áradatának.”

Időközben a XV. századi itáliai példánás természetesen más népek fiai is  felfedezték a klasszicizmus és a romantika nyomán saját nyelvük anticizált lehetőségeit, de nem oly nyelvi hűséggel és teljesedéssel mint a magyar nyelvnek az antikra is alkalmassá tevő költőink. Goethevel, Hölderlinnel, majd Rilkevel például soha el nem ért zengésre emelkedik  - fantom-időmértékes formáiban - a német nyelv és a német líra is. Az ő költészetük magyarítását hallgassuk meg a formailag-zeneileg is nagyszerűt alkotó Nemes Nagy Ágnes „ajkán”. Érdekes, hogy a nagy poetrina Hölderlin Az éj című költeményének csak első tételét ültette át magyarra, ezzel a munkával is bizonyítva a szóhangúlyos és a mértékre szabott verselés egységének igényét:

    //         /             //          //          /            //
„Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
     //            /                 //              /
   lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
  //           /                       //       /                   //
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
     //                        /          //                 /
   vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,
    //               /            //               /                    //   
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
     //               /                   //              /      
   nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.

S így folytatva  tovább, mintha saját, magyar versünk volna, soráthajlásaiban is „modernül”:

Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
    tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány
méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban
    frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
   óráink idejét szertekiáltja az őr.

Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
   Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
   csillaggal tele és mit sem törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme,
   pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött... ”

Sorolhatnánk itt még Babits, Vas István, Jánosy István és Weöres Sándor időmértékes gyakorlatát, de zárszóul Csanádi Imre 1942 februárjában írott disztichonjával kívánok üzenni mai kortárs világunknak is, magyar versként is példamutató ütemekben, betűrímekkel is dúsan a Tél múltán című költeménnyel:

Töpped a hó a tetőn, csordul le a körtefa kérgén,
    Földbe szivárog a lé, gyűjti a nyirkot a fa,
Jöjj, tündéri tavasz! gyere mágus! kapd a kezedbe,
    jót csördíts vele csak, láthat akárki csudát:
görcseiből tízezer kicsi csillag pattan az éjbe,
    bimbó, hártyafehér, gyenge-zománcu virág.
Föl-fölretten a rost, megsínyli a szörnyeteg orkánt –
    Emberiség, mi az ár szörnyeteg éveidért?