A földi nyomornak olyan képei tárulnak elénk, hogy elszorul az ember szíve. Vannak, akiknek még eledelük sincs, akik az élettől félnek és reszketve gondolnak a télre. Az ember a földet túrja, és az évszakokat arra kényszeríti, hogy csemegét adjanak. Pusztán a gazdagság elég jogcím ahhoz, hogy az egyszerű polgár egy falattal száz család eledelét kebelezze be. Lázadjon e szélsőségek ellen, akinek kedve tartja; én, ha lehet, nem akarok sem boldog lenni, sem boldogtalan; inkább elengedem magam és az élet középútját választom osztályrészemül.

Szerte a világon vadállatok élnek, hímek és nőstények, feketén, fakón, naptól égett arccal és földhöz tapadva, melyet legyűrhetetlen csökönyösséggel túrnak és forgatnak szakadatlanul; hangjuk mintha tagolt beszéd volna, és amikor lábukra állnak, emberi arcot mutatnak; valóban azok is, emberek. Éjjel odúikba vonulnak vissza, ahol fekete kenyéren, vízen és gyökereken élnek. A többi embert megkímélik a vetés, a földművelés, az aratás gondjaitól, és megérdemlik ezért, hogy ne szűkölködjenek a kenyérben, amit ők vetettek el.

Az embert elfogja a szégyenkezés egy faja, ha boldog, amikor nyomort kell látnia.