Emlékfoszlány2011.06.02. 06:08, Dudás Sándor
Ágnesnek hívták a lányt.
Nem volt az a kimondott szépség. Haja piszkosszőke, szemei: őzikeszemek. A melle tetszett. Szelíd lankák, lágy vonalak képzete. Ha akaratlanul is ránéztem, a tenyerembe simulás fantomérzései gyengítettek. A nyomtatógép hátulsó részén ült, és nézte a gépből folyamatosan érkező, kinyomtatott íveket. Nagy alakú, A/2-es ívek voltak ezek, tele egyforma kiterjedésű, és a nagyalakú papíron pontos elosztású szövegtükrökkel. A lány az egyenletes nyomást figyelte, a festékszórást, az ívek pontos, gyűrődés és félremozdulás nélküli landolását a már előbb kinyomott íveken. Természetesen figyelhetett mást is. Sose nézett a szemembe jelentőségteljesen. Köszöntünk egymásnak, én sokszor csak bólintottam a számomra elképzelhetetlenül zajos műhelyben. Úgy emlékszem, soha nem beszéltünk. Tudtam, hogy szeret. Benne volt a levegőben. Nem kezdeményezett, nem kezdeményeztem. Annyira nem volt számomra izgató. Pontosabban mondva: érdekelt volna, de ehhez át kellett volna, hogy lépjek a csend-szindrómán és eljussak, szájmozgásának ellenőrzésével, megértésének letesztelésével, ellenérzéséig. Felmérjem a kommunikálás teljes térképét: mennyire érteném, egy mondatból hány szavát? Kérdezősködéseimre készséggel válaszolgatna-e újra és újra? Bírna türelemmel, idegekkel? A jelnyelvet nem sajátítaná el, ezt látom, nem az a beleélős fajta. A siketeknél a lehetséges partnerek nyolcvan százaléka kihull ezen a rostán. Ám nincs további teketóriázás, az első szavak után eldől, el szokott dőlni: értek vagy menekülök. Ágit meg sem próbáltam letesztelni, felvenni ezzel a kihívással a harcot. Nem félelemből, dehogy. Nem éreztem kihívásnak. Kíváncsi annyira nem voltam, okot se adott rá. A melle tetszett. A műhely végében, közvetlen a nyomtatógép mellett nyílt a férfi vécé, valahányszor pisilni kellett mennem, óhatatlanul a lányra néztem. Rafináltan kivágott, előre eső köpenye látni engedte a mellét. Ez a mell más volt, mint a többi lányé. Érzelemgerjesztő. Nem tudom magyarázatát adni, hogyan? Rejtett kisugárzás? Amúgy átlagnő volt. Ma: átlaganya. Talán. Gondolom. Ha híre volna, tudnám. Hogy ténylegesen mi lett vele? Általam nem tudott, tehát valóságba futtathatatlan gondolat. Két lánya van. Talán. Halálát kizárom, még korai lenne. Ezzel a feloldó gondolattal zárom be, vagyis teszem félre személyiségét valamilyen palackba. Valószínűsítve a nem tudottat. Elindítom tehát magamban őt, mintha reményt vesztetten tengerre bíznék üvegbe zárt levelet. Hány ilyen palack van a lélekben? Hány képzelt idő villan fel, ami az elmúltból, a tudottság, történtség kicsike réséből tör elő, egy sohasem-idő. A mi lett volna, ha világa. Már említettem, pillantásából tudtam, nem vagyok számára közömbös. Ennek a tudatnak valóságkivetülése egyik névnapomon meg is történt. Aznap valamiért nem dolgoztam, talán szabadságot vettem ki. A lány ezt nem tudta. Egy szál sárga rózsát vitt a nyomdába. Felköszönteni. Ahogy művésznek dukál, mert annak tartott. De mivel nem voltam ott, elkövette azt a hibát, hogy Pistinek akarta adni a virágot, azzal, hogy hozza el nekem. Másnak árulta el magát. Pisti nem állt kötélnek. Én? Mi vagyok én? - hárította el magától a rábízandót. Pedig barátomnak tartotta magát, így tudták ezt környezetemben. Nagyothalló srác, készüléket használt. Mellettem dolgozott, segédként, a vágógéphez beosztva. Nem akartam ezt a munkát. Lumbágóm se nagyon engedte a papírtonnákat emelgetni, rakni ide-oda, lelki alapon alakult ez ki nálam, veszélyérzetből. Visszahulló kés, levágott kezek kísértettek. Nem vizionáltam, megtörtént! Egyik Pesten, a másik fióküzemünkben. Főnököm Pistivel oldotta meg a gordiuszi csomót: segít ő neked, mondta. Mit tehettem, bele egyeztem. Ágnes tehát csalódott: nem tart össze a két, azonos sorsú. Sem. Ezt a nemtörődömséget kapcsolhatta hozzá való viszonyulásomhoz és a gondolat kioltott benne minden érzést. Így volt? Csak találgathatok.
|
Őszinte hangú írásod beekinés enged, a hallássérültek lelki életébe is, ám ez jellemző mindenkire.
Szeretettel gratulálok: Mani