Nem fogok keresni én most nagy szavakat,
de egy-két kép talán a horgomra akad;
s ha lesz köztük aranyhal, te elereszted,
s az hálából kidíszítteti kereszted,
ezt a kétarcú vaskos gyémántgerendát -
teremtve krónikát, oszlatva legendát.
Párszor már fejjel mentél neki a falnak,
mert provokált: facsaróját a viharnak -
de visszaigazol az agyrázkódásod,
hisz ettől támad átfogó látomásod,
és ijesztgethetnek körülszaglászások -
darált húst esznek a fogatlan sakálok.
Tudod, milyen vagy? Mint egy oroszlánkölyök,
aki játékos, gyengéd, s mindig hömpölyög:
szóval, vajként kenyérre lehetne kenni,
ha a kiszolgáltatottságot feledni
nem lenne egyenlő az önelvesztéssel...
Igen, ringbe szállsz be, de cirkuszban vérzel.
Őszinteségben van az elemi erőd,
erre szoktatsz mindenkit mindenekelőtt.
Velőkig megindít a jóság, tisztaság,
s az érzékenység - szólsz - a hiteles karát.
A leheletfinom és a cérnavékony
rezdülések iránt vagy te is fogékony.
Mi nem véletlenül melegedtünk össze:
Bucsa s Mocsa ríme előkészítette.
A virágszerető még lehet rossz ember,
de ki jó verset ír: dúcot fává szentel,
s vízfenéken dobogó szívével bátran
egész tengert tart rengésben, hullámzásban.

                                                (Mocsa, 1984 decemberében)