Az esti iskola Kishegyesen

Tudva levő, hogy a kishegyesiek alig tudnak valamit szerbül. Amikor az állam meghozta azt a rendeletet, hogy minden munkaviszonyban levő polgárnak általános iskolai végzettséggel kell rendelkeznie, akkor sokan elkezdtek munka mellet iskolába járni.

Egész évben hallgatták a tantárgyakat, év végén vizsgáztak. Én is a vizsgáztató bizottság tagja voltam, ami a szerb nyelvet illeti.

Egy ember, aki hadban állt a szerb nyelvvel, meg általában a nyelvekkel, ott izzadt előttünk. A kolleganő nyomatékosan kihangsúlyozva kérte szerencsétlen hallgatótól a melléknév tárgyesetét nőnemben. Megadta a szót is, amely fordításban szépet jelent.

- Na, mondja meg nekünk a  l e p a   szó tárgyesetét.

Az ember vörösödött, pislogott. Láttam, fogalma sincs mit kell mondania. Hátra húzódtam, nem akartam az egész szót ismételni, csak a végződést súgtam neki. Hitetlenül nézett rám, én meg biztatóan bólintottam neki a fejemmel, jelezvén, hogy mondja nyugodtan. Előre hajolt, és hangosan mondta: puuuu. Azt kellett volna mondania: lepu.

A vizsgáztató kolleganő rám nézett, alig bírta visszatartani a nevetést, és azt mondta:

- Legközelebb rendesen súgj!

Ági, a másik vizsgáztató mosolygott: - Azt a jóságos szívedet. Nem bírtad ki, hogy ne segíts neki!

- Semmi baj se – mondom én a vizsgázónak. Végül is jól mondta. A szó végződésére voltunk kíváncsiak. Szerintem elég volt, ugye tanárnő, fordultam a még mindig mosolygó vizsgáztatóhoz.. Elmehet a hallgató?

- Elmehet – válaszolta Zsuzsa.

Mikor a vizsgázó kiment a teremből, kitört belőlünk a nevetés.

- Megadom neki így is, úgy is a kettest. Nem buktatom meg. Most hívom a következőt, Te meg ülj egy kicsit hátrább tőlem, hogy ne lássalak.

- Rendben van, hátrább ülök, Te meg nekem ne akuzativozz, hanem egyszerű kérdéseket adj fel, különben itt ülünk reggelig.