Egyszer egy asszony palacsintát sütött. Máskor is tette már, hétköznap-nnepnap egyaránt. De olyan fura história, mint ez egyszer, nem esett meg vele soha. Pedig mindent úgy csinált, ahogy szokta.

 Első szomszédjától kért egy kis lisztet hozomra, második szomszédjától tojást

megadomra, zsírt a harmadiktól jövő ölésig. Tejet, serpenyőt még jókor reggel

napamasszonyától koldult – ád érte palacsintát, majd ha elkészül. Elnémult a

levesnóta visszhangja, de már a harangszó is megebédelt, mire összegyűlt a matéria.

 Akkor aztán nekifogott a sütéshez. Girhes macskája dorombolni is elfelejtett,

úgy leste minden mozdulatát.

 Bögre oldalán koccant a tojás, huppant a sárgája, porzott a liszt, csobbant a tej:

elkészült a tészta. Sercegő zsírban ott kerekedett az első palacsinta. A macska felugrott az asztalra, onnan nyávogta: „Au-miau – de szép palacsinta, kerek, sárga, olyan mint a nap!” Hát még, amikor az asszony megforgatta a serpenyő felett! „Au-miau, kicsi konyha fénylő napja, hogy serceg a levegőben! Au-miau!”

 S a szedett-vedett, összekoldult palacsinta hitt a macskahízelgésnek.

 – Sárga vagyok, kerek vagyok, én vagyok a nap!!!

 – Au-miau, több vagy te az öreg napnál, az nem serceg, te meg sercegsz!

 Darázs röppent a konyhába, körbe-körbe röpködött.

 „Ez a bolygóm” – gondolta a palacsinta, s magasabbra perdült a tűzhely felett.

Pörgött, pörgött gőgös büszkeséggel.

 Álmélkodott, csodálkozott az asszony: „Milyen rég feldobtam, s még mindig

fent van!” Lecsapta a tálat, amiből a tésztát csurgatta, s kifutott a ház elé.

 – Hé! Emberek! Ide, ide!!! Csodapalacsinta van a háznál, én sütöttem, én magam!

 Meghallotta ezt a palacsinta, s még jobban sercegett, még magasabbra perdült:

 – Csodapalacsinta vagyok! Csodanap! Fűtöm a konyhát! Fűtöm a házat, fűtöm

a világot! Tiszteljetek! Csodáljatok! A macska majd vezényel, ő a legfőbb hívem!

 A macska? Az bizony meglelte a fizetségét, az odahagyott tál melléugrott, kilefetyelte a maradék tésztát mind egy cseppig. Jóllakottan már nem dorombolt tovább.

 – Minek hízelegni, ha tele a has? Au-miau!

 A csendben a palacsinta kezdte magát rosszul érezni: „Hol az ének? Ki dicsőít? Beste macska, úgy megsütöm, hogy napszúrást kap menten!”

 De mire ezt végiggondolta – hízelgés híján –, kihűlt és lepottyant. Nem is a serpenyőbe esett, hogy megsült volna palacsintának, hanem a hamuba, a tűzhely mellé...

 Ekkor érkezett vissza az asszony, kísérte egy tucat csodaleső naplopó. Jól kinevették, még a kontyát is megráncigálták, hogy hiába futtatta őket idáig. Az asszony csak akkor kezdett el igazán siránkozni, mikor észrevette a fényesre nyalt üres tálat: se csoda, se palacsinta!

 A csodapalacsinta pedig ott lapult a földön, a macska se ette meg, nem volt gusztusa hozzá, oly szánalmas volt szegény.