zerettem a sorstársakkal beszélgetni, fiatalokkal, korosakkal egyaránt; utóbbiaknak az élettapasztalata vonzott. A hatvanas évek végén sorstársi körben jól ismert, a Szövetségi életben aktívan részt vevő személyek nem voltak unalmas emberek! Sokan külföldeket jártak, idegen nyelvű barátaikkal a jelbeszéd révén többet, s jobban kommunikáltak, mint halló honfitársaikkal. (A látszat ellenére, tévedés, hogy a jelnyelv nemzetközi. A magyar jelnyelv jellegzetes gesztusait magyar siketek alkották meg, csiszolták évszázadokon keresztül. Léteznek azonban nemzetközileg elfogadott jelek, az ún. gestuno, ennek azonban nyelvi szerkezete nem megoldott.)

Azok közt, akiket ismertem, sokan éltek a két világháború közötti időben. Ők jónak tartották a létező szocialista rendszert, egyfajta egyenlőség-érzetük volt. Gyakran emlegették: a háború előtt, a nagy munkanélküliség idején egyáltalán nem kaptak munkát. Könyvkötő sorstársam, Albert Jenő munkát keresve, bejárta Európát. Életét Galambos Ernő megjelentette Lapunkban, ha jól emlékszem, a 69-es évfolyam valamelyik számába. (Akikről nagyon ritkán esik szó: a fasizmus siketnéma áldozatai, túlélői. Több kegyeletet emléküknek!)

Olykor megrendítően hatott rám a hangok hiányával élő emberek lélekmagánya.

Akadtak, akik öröklés folytán, harmadik-negyedik generáción át hurcolták az örök csendet. Legtöbben valamilyen betegség következményeként vesztették el hallásukat. Akadtak, nem kevesen, akik banálisan egyszerű véletlennek lettek hajótöröttjei; ki kutyaharapástól földre döntve, ki a létra alsó fokáról leesve kapott agyrázkódást követően siketült meg. Péter Pista kollégám, aki még ipari tanulóként lerajzolt, lenyelte a sárgabarack magját, ami torkán akadt, életét csak úgy tudták megmenteni, hogy gégemetszéssel távolították el a magot, s így lett siketnéma…

A jelnyelv…

Tudjuk, sokakban ellenérzést kelt, maguk a sorstársak sem egyértelműen fogadják el. Van, aki szinte irtózik a jelekkel történő kommunikálástól, és vannak jól hallók, akik szeretettől vezérelve, a súlyosan érzelmi sérült emberhez alkalmazkodó alázattal használják. Jómagam úgy vagyok: mindent az értelem szolgálatában! Ebbe beletartozik a jelnyelvnek, mint kommunikációs eszköznek szükség szerinti igénybevétele. Rossz szájról olvasó vagyok, ha követni akarok egy felszólalást, előadást, tanfolyamot, bármi ilyen módon megfelelni a várakozásnak – ezeket csak jelnyelvi tolmács közreműködésével tehetem. A nők ezen a téren, empátiájuknak, alkalmazkodó képességüknek köszönhetően, előnyösebb helyzetben vannak a férfiaknál.

A Zagyva-Tisza találkozásánál, a torkolatnál jártunk Évával. Jelekkel meséltem: kisgyerek, beszöktem egyszer a Művésztelepre. Nem a mai kerítés volt, meséltem, szakadozott drótháló, orgonabokrokkal. Lugashoz kúsztunk. Belesve a levelek résén, szakállas festőt láttam, előtte keretre feszítve, állványon, kisméretű vászon. Hátrább meztelen nő, féloldalt könyökölt a füvön, nyitott könyv előtte, olvasott. A rátűző napfényben ágyéka fekete tükörként csillogott…

„Ne mutogass!” – tört ki váratlanul Évából. „A parkból idelátnak! A másságot ne mutasd, ki tudja, kiben mi rejtőzik!”

A hallók, „a másik világ” gúnyol, lesajnál, ám, ha nem jelelünk, mit sem tud fogyatékosságunkról.

Másképpen gondolom. Jelnyelven, orálisan egyaránt kommunikálok, iskolában oroszul is tudtam, muszáj volt, miért szégyenkeznék, szoronganék? Nem vagyunk mi annyira mások!

Nem értettem, Éva, és több, értelmes sorstársam miért nem tanult meg beszélni? Milyen visszahúzó erők dolgoznak bennük? Bíztattam: légy erős! Akard! Gondolj Helen Kellerre. Túlzottan jelbeszédes vagy, némileg igazad van, de ellenszenvesek neked a hallók, így nem tudod megértetni magad, elszigetelődsz!

Saját gondolataim bizonytalanítottak el: úszni sem mindenki tud, hiába van meg keze, lába.

Pesten szerettünk a Kékes vendéglőbe járni, ott volt a mai Oktogon téren. Szövetségünkből könnyen megközelíthető a Kisföldalattival. Terített asztalok mellett hangulatosan, fesztelenül beszélgethettünk, nem néztek ki bennünket, keveset fogyasztókat. Nem egy sorstársunkkal csak a Kékesben lehetett találkozni, mert be sem tette lábát Szövetségünkbe.

Háziuram, a cipészmester Gart Pál Zuglóban, az Erzsébet királyné úton lakott. Onnan jártam naponta a 67-es villamossal az Egyetemi Nyomdába. Egyszerű, mégis hányatott életű ember. Fiatalon szökött át Erdélyből Pestre, beállt cipésztanulónak. Mestere ivós, rövidesen minden munkát, bevállalástól kezdve, maga végzett. Miután felszabadult, saját műhelyt nyitott. Az Erzsébet utcát keresztező Nagy Lajos király úton túl, forgalmas üzleti negyed virágzott, magyar iparosok és kiskereskedők tevékenykedtek. Mivel mesterénél már mindent elsajátított, nem volt nehéz dolga. Gond, siketségéből? Ugyan! Kiírta egy táblára: 50 % előleget kérek! Csak ezután látott munkához. Ha évig nem jelentkezett a kuncsaft, fél áron eladta a megrepetált cipőt.

Nagy diplomata voltam – dicsekedett fanyar humorral az öreg. Háború volt, jött a német tiszt, javítsam meg a csizmáját! Megjavítottam, meghajoltam, úgy adtam át. Jött az orosz tiszt, vele ugyanúgy bántam. Három nemzet fiai fizettek! De éltem is!

Kapcsolatunk úgy kezdődött: szakmunkások lettünk, és ugye, mi hárman, én, Jankó meg Péter Pista sülve-főve együtt voltunk, és hát a szociális otthonban nem lakhattunk tovább. Munkahelyünk volt, albérlet után kellett néznünk. A cipészmester viszont albérlőt keresett. Összenéztünk, három jómadár, Zolinak válláig sem érek, Pista jó fél fejjel magasabb nálam…

Hogy melyikünket szeretné inkább? Pali bácsi alaposan szemügyre veszi, tetőtől talpig végigméri becses személyeinket, majd rám mutat. „Íme, a jóság, a becsület jutalma!” – gondolom megkönnyebbülten, úgy érzem, mindez az arcomra van írva, mintha kívül hordanám a lelkemet. Megegyeztünk.

Már napok óta Gartéknál laktam, de egyre izgatott: miért engem választott ki a három albérlőjelölt közül? Kíváncsi voltam, amit magamról gondolok, más is úgy gondolja-e. Megkérdeztem hát tőle, mivel nyílt, őszinte embernek ismertem meg.

Gart mester csodálkozva nézett rám:

-Hát csak azért, mert hármatok közül te voltál a legalacsonyabb. Úgy számítottam, a nem túl hosszú rekamién te még éppen hogy elférsz.

Tényleg elfértem, még ha nem is kényelmesen, csak kissé felhúzott lábakkal.

Családi élete nem volt boldog. Felesége a legjobb barátjával csalta. Mikor ezt észrevette, összeverekedtek, az asszony volt barátjához költözött, elváltak. Halló fiát ugyan neki ítélte a bíróság, mert a gyerek az apját választotta, később viszont az anyjához költözött.

Az ötvenes években, mint másoknak, műhelyét államosították. (Ötvenhatban viszont szétlőtték.) Pál úr gyárba került, ott kitanulta a talpragasztás technológiáját, aminek nagy hasznát vette, miután visszakapta az ipart: nem vett többé tűt, kalapácsot a kezébe, hanem ragasztott.

’69. augusztusában, felmondás után jöttem el tőlük.

Lapunkból tudom, hamarosan meghalt a második felesége, jóindulatú, alacsony, kövér asszonyság, új élettársat talált magának Pali bácsi, majd hamarosan itt hagyta az árnyékvilágot.

Sorstársaim többsége nyitott, élénk, barátságos ember, a bezárkózás visszahúzó erőinek kiszolgáltatva. Társadalmi gondjuk az elkülönülésből ered, nem hinném, hogy önszántukból.

Kezdjük régebbről.

A XIX. század közepére hazánkat is elérte az iparosodás hulláma. A munkaerőpiac kialakulásával párhuzamosan elkezdődött a kisebbségbe lévő csoportok, köztük a siketek kiszorulása és elszigetelődése. Ez hozta számukra a szociális gondokat.

Más vonalon pedig már 1873-ban, német mintára bevezették a siketoktatásban az orális oktatást és beszüntették, tiltották a jelnyelv használatát. Az akkori tanárok ugyancsak megkönnyebbülhettek: nem kellett elsajátítaniuk azoknak a nyelvét, akiket oktattak. Saját nyelvükön viszont kényük-kedvük szerint bánhattak a kiszolgáltatott helyzetbe kerültekkel, ugyan ki fogta volna pártjukat?

Ezt a folyamatot betetézte az 1880-as milánói kongresszus határozata, ahol a siketeket oktató tanárok a fentebb idézett szellemben döntöttek. Így váltak a siketek – fogyatékossá! A jelnyelvtől való megfosztás ugyanis nem azonos egy beszélt nyelvtől való megfosztással! E siketekre nézve barátságtalan lépés erős ellenállásba ütközött, válaszul kezdték elszigetelni magukat a halló társadalomtól, a belső integráció lett a legfőbb célkitűzés. Asztaltársaságokba, klubokba tömörültek, nyelvüket használva, pénzt összeadva segélyezték a rászorultabbakat. Mindinkább körvonalazódott egy érdekvédelmi szervezet létrehozásának szükségessége.

Csaknem évszázadot átugorva: mára kialakult az integrációs társadalom. A politikai, gazdasági rendszerváltással sokan rokkant nyugdíjba „kerestek menedéket”. Az évszázadokon át hallók által irányított közösség, mivel nem tud kellően élni szabadságával, vegyes érzelmekkel tekint vissza a régmúlt paternalista szemléletére.

Ebben a helyzetben nincs más út, mint az identitás elmélyítése, a siketség kinyilvánítása, a közvélemény megértő magatartásra késztetése, a szükséges szemléletváltás.

Úgy gondolom, hosszan tartó átmeneti periódusban vagyunk. Vélekedésem alátámasztására álljon itt egy helyzetünket jól ismerő újságírótól idézendő riportrészlet: „Magasan kvalifikált szakemberek is kénytelenek megválni munkahelyeiktől, s beállni a sorba munkanélküli segélyért, vagy jól menő divatos vállalkozásba fogni. S mire számíthat az a pályát kezdő fiatal hallássérült, akinek kommunikációs nehézségei már az első pillanatban áthághatatlan gátat szabnak, ledönthetetlen korlátot emelnek az érvényesülés legalsó lépcsőfokai elé is?”

Majd így folytatja: „Mert mi ösztönözze a hallássérült fiatalt önképzésre? Könyvet, újságot nem szívesen vesz kézbe, ebben gátolják megértési nehézségei, hiányos fogalom-ismeretei. Színházba nem jut el (csak a látványért , miért menne?) A mozikban legfeljebb kommersz filmeket láthat feliratozva, a tévében még azt sem. Ifjonti hite „megbotlik”, fennakad és elsorvad az emberek közönyén, évszázadokkal előbb gyökeret vert előítéleteken, látván a „másság” megtagadását, el nem fogadását, s még jó, ha csak „csodabogárként” kezelik.” (Kováts Lajos: A „rebellis lázadó”. Hallássérültek Lapja, 1991. szeptember.)

A polgári társadalom kritériuma a felnőtt felnőttnek tekintése.

Mielőtt túlzott elfogultsággal vádolnának, pillantsunk ki a nagyvilágba. Tudhatjuk, a földkerekség majd’ minden pontján sok a beteg, a szegény. A legfejlettebb államnak mondott USA-ban nyolcszáz siketnek van doktorátusa, de ügyvédként csak két fő dolgozik. Úgy tudom, orvos kettő-három akad, ami nevetséges, mert a siketek közösségében nagyon hasznosak lehetnének. Nálunk más a helyzet, itt diploma nélkül boldogul, ki hogy tud.

Megoldás? Nekem az akasztófa humorú Juhász Feri mesélte a találós viccet: Régen a fejedelmet lovával együtt temették el. A mozgássérültet, logikusan, kerekesszékével együtt kellene. És a siketet? Jelnyelvi tolmácsával!