zerkilencszáz hatvanhét ősze, kezdődik utolsó tanévem.

Ismeretségi köröm kiterjedt, köszönhetően a helyváltozásnak. A Benczúr utcában, a Szövetségünk magasföldszintjén működő szociális otthonban élek, az Őr utcából idekerülve, többedmagammal. Egyszerűen kirúgtak bennünket onnan. Még tavasszal, a húsvéti szünet felét, egy hetet, nem voltunk hajlandók társadalmi munkával, utcai kövek felszedésével tölteni, inkább hazamentünk, szüleink lágy keblére. Ezért lett ez a jó kis bosszú! Akkor nem szóltak semmit, de nyár múltán, az új tanévre megérkezve az Őr utcai kollégiumba, mi, a hat jómadár, nem léphettük át annak küszöbét. Sportember voltam, a Szövetségben dolgozó, kefebajszú Vitányi Jóska bácsi körbetelefonálása segített rajtunk. Szerény, de emberséges ember volt. Sokan elfeledhették, én tisztelem emlékét.

Kitágult előttem a világ. Fiatalság, gondtalanság, csapongó, merész álmok. És a valóság keményebb, reálisabb oldala, szembesülhettem olyanokkal, akik siketen élték át zivataros századunk emberpróbáló éveit. Vonzottuk egymást, taszítottuk, összefogtunk, lobogtunk, távolodtunk.

A Tanintézetben velem egy időben tanult, de nem tudtunk egymásról, Vámos Miklós, Horváth Péter, Györe Balázs írók. Szövetségünk első siket főtitkára is ekkortájt tette első lépéseit a kemigráfusi pályán. (Itt mondom el, Vasák főtitkársága és Podani János elnöksége alatt a siketek valós ügye döntő lökést kapott. Kiadványok megjelentetése, jelnyelvi s egyéb jogi küzdelmek, sajátos ügyeinkbe vágó, érdekvédelmi kedvezményezések: maguk által jól ismert problémákhoz nyúltak hozzáértő, sorstárs emberek. Bár a sorstársak, és a hallássérültekhez közelállók véleményei erősen megoszlanak - tíz kézujjam közt sincs egyforma -, e két ember vezette apparátus képviseli igazán ügyünket.)

Tagja lettem a Budapesti Csoport vezetőségének.

Megjelent első versem.

Különös érzés: látni, olvasni gondolataimat, nevem nyomtatásban…

Barátom, Nagy Gabi csak legyintett.

-Ismerem azt a másik firkászt is, akinek verse éppen a te versed fölé került. Majd bemutatlak benneteket egymásnak – ígérte.

Újraolvastam a verseket az említett szerző: Borbás Lajos.

Nem sokára alkalom kínálkozott.

Gabi tartotta szavát.

Lajos finom gondossággal jelelte-mondta szavait. Tekintete olyan érzést keltett bennem, mintha messze bent, a szemei mögött örökmécses lobogna, kicsi, halvány, de kitartó fénnyel. Lányosan gyenge kézfogása után, kölcsönösen udvarias elismerésekkel indult beszélgetésünk. Versírás: nagy szó ez - siketen! Megtudtam, ép hallással született, bányászszülők gyermekeként. Kilenc évesen, a Tatabányára ledobott utolsó bomba légnyomásától veszítette el hallását, ’45-ben. ( A Szívharang  - Siket költők antológiája, 1992.- életrajzi jegyzetei szerint a hallássérült költők közt egymagam vagyok született siket.)

Lajosék a Szent István krt. egyik bérházában laktak. Láttam egyszer édesapját, nyugdíjas már, bagót rágott. Érdekes visszajelzés, szinte láttam fia versét olvasva: Harminchat évig / este-nappal / bagót harapva mélybe szállt.

Megmutatta publikált, albumba ragasztott verseit. Általam csak írásaikból ismert költőkről mesélt. Kiadónak benyújtott verseskönyv-tervezetét visszaadták. (Pedig ő nem ír annyit problémáinkról, mint én, ha már ez annyira zavar egyeseket!) Élete lenyűgöző olvasmányaként emlegette a Háború és békét.

Nagyon tisztelte a hagyományos versformákat. Elve-gyakorlata: egy szakaszban csupán egyetlen gondolat legyen. „Formát kedved szerint plagizálhatsz, gondolattal ezt soha ne tedd!” Verseit robbanásig sűrítette, csiszolta. Versesztergályos – jellemezte őt Kiss Dénes, Lajos egyetlen kötetének, a Vídiaszilánkoknak a lektora.

Előttem Lajos lelkesült arca, izgatottan emeli le a fali polcról Rimbaud zöldkötéses költeményeit, felemelt mutatóujjal idéz:

         Óh, én, ki immár ötven mérföldnek távolából

         hallottam reszketőn a poklot, mint üvölt…

Később Kislányomnak c. versében egy szóösszetételen összekülönböztünk. Sajnálom. Az illúziók függönye legördült, vitánk elől hallgatásba menekült.

A 68-as irodalmi pályázat verskategóriáját megnyerte.

Én harmadik lettem.

-Nem tudod? – kérdezte díjosztás előtt, Szövetségünkben.

Észrevétlenül eloldalgott mellőlem a zsúfoltságig megtelt társalgóban. A büfénél láttam még, utoljára, mint Lengyel József Petőfit, kezében fél deci rummal.

Az irodalmi ünnepségen fotók készültek. Rólam is, amint Rudas Nándor főtitkár gratulál. Elfért rajta még Déri elnök is. Megjelent Lapunkban.

Tanultam, dolgoztam.

Bármikor „felszaladhattam” a Szövetségünk emeletén zajló rendezvényekre, összejövetelekre, sorstársakkal csevegni. Emszt Kálmánné, az Otthonfelügyelő nem volt túl szigorú. Miért is lett volna? Úgyszólván helyben csavarogtunk. Olykor félrehúzódtam, titkon, sugallatra, belső kényszerre vívtam a szellem előre nem sejtett nehéz harcát, mely „éppoly brutális, mint az emberek csatája.” (Rimbaud)

Ritkán publikáltam. A hogyan tovább? - kérdése izgatott. A hagyományos formákat, hasonlatrendszereket túlhaladottnak láttam. Szókincseket, stílust, valami újat kerestem. Hatások, tévutak – hosszan lehetne sorolni.

Rég Szolnokon éltem, dolgoztam, amikor a hetvenes évek közepétől több újságban, folyóiratban olvashattam a nevet változtatott Borbás Lajos verseit. Bánhidi Lajosként publikált, jelent meg könyve.

A 80-as évek vége felé Szövetségünket is elérte a reform előszele, új főtitkárunk, új elnökünk lett. Megszületett a hallássérült költőket tömörítő Szívharang, Gyurkovics Tibor előszavával, Illésfalvi főtitkár bevezetőjével.

Kezdettől rossz válogatásnak tartottam, némi időtávlatból mindinkább úgy látom, nem több, mint aminek szánták: kuriózum.

Költőileg tisztába jöttem magammal. Janus Pannoniustól napjainkig kalandozva költők és műveik között, arra a következtetésre jutottam, hiányzik irodalmunkból a saját élményeimhez hasonló. Az embert előtérbe állító, szikár kifejezésmód kezdett uralkodóvá válni, ráébredtem küldetésszerű mondanivalómra: a csend, a csendbezártság beillesztése a csodás és sokhangú költészetbe. Tudom, sokkal több és táglátókörű a költészet világa, de magamnak ezzel a mondanivalóval találtam helyesnek a fehér folt eltüntetését, teret, ahonnan felszárnyalhatok az egyetemesség felé. (Sajnálom, hogy elérhetőség hiányában nem tudok idegen sorstársköltőket fordítani, s verseim nem jutnak túl határunkon. Amit tudok, Romániába, Angliába már eljutott egy-két könyvem.)

Ismertem a sorstárs-költőket, olyanokat is, akik nem kerültek be a Szívharang c. válogatásba. Ezek közül Kováts Ilona hiányozhat – másoknak, én, ha gépiratból is, ismerem néhány versét. Persze, volt szerencsétlenségem jó néhány dilettánshoz.

Köztük – hová tegyem magam? Kinéztem hát a helyemet, akkori megfogalmazásommal élve: a siketek Petőfije leszek! Aki a lehetetlent nem kísérti, annak a lehetséges sem sikerül.

1982. januárjában megjelent első könyvecském, a Csöndkiáltó.

Májusban az Ars c., Magyar Ifjúság-antológia látott napvilágot. (Eredetileg Ars poetica c. munkám lett volna a vezérvers, ez végül a recenzió alapgondolataként tükrözi egy maroknyi költőcsoport törekvéseit: A tételen túlnő a tét, Tandori Dezső részletes, értő kibontásában.)

Tollharcok közben tehát értek nem lebecsülendő sikerek. Kötetem megjelenése után, szép gondolatokkal méltatott Kováts Lajos a Hallássérültek Lapjában, Szabó János a Szolnok megyei Néplapban, Csepeli Szabó Béla a Képes Újság, Jászkunság hasábjain. Kezdetnek nem rossz.

Az Ars-ban szerepelt költőnemzedék az első irodalmi csoport, amely „… másképp jelentkezik irodalmi életünkben, mint akármelyik korábbi generáció. Elszórt, magányos jelentkezésük közös vonása a romantikátlan, ironikus-tárgyilagos hang. Témájuk elsősorban az ember, s csak azután az eszme…” (Ladányi Mihály)

Balló, Cseh, Deák, Köves, Papp, Restár, Várnay, Várterész, Madár, Zsadányi és a többiek, hol vagytok MIAKŐ-társaim?