Szomorúan nézett végig a pályán, mielőtt leoltotta a villanyokat. Büszke volt birodalmára, harmincöt éve élt benne. Most azonban letelt az ideje. Nyugdíjazták. Költözés várt rá. Remélte ugyan, hogy szerződéssel még maradhat egy-két évig, de úgy tűnt, az új vezetőségnek meg sem fordult ilyesmi a fejében Egy fiatal házaspár érkezik majd a helyükre, a három szobás gondnoki házba. Kicsit irigyelte őket. No, nem a körülmények miatt, mert azok a harmincöt év alatt csak romlottak! Sokkal inkább fiatalságukért, azért, mert előttük állt az élet, nekik még nem kellett megvívniuk mindennapi csatáikat a legyőzhetetlen, felsőbb hatalmakkal. Persze, ugyanez lehet a hátrányuk is vele és odaadó, mellette mindig, mindenben kitartó feleségével, Zsófikával szemben. Tapasztalatlanok, nem járatosak a helyi ügyekben, nem ismerik a viszonyokat itt, a J-i Futball Clubnál.

 „Nekünk még könnyebb volt” – ismerte el magában az öreg, miközben a gyepet simogatta tekintetével. És valóban: 1970-ben, amikor a klubhoz került – akkor még a J-i Dózsa Sport Egyesület nevet használták, és a labdarúgón kívül volt kézi-, kosár-, röplabda-, tenisz és asztalitenisz szakosztályuk is –, minden a legnagyobb rendben ment. A helyi tanács támogatásával évente végeztek el kisebb-nagyobb fejlesztéseket, ’72-ben például háromezer fő befogadó képességűvé építették át az ezerötszáz fos stadiont, egy évre rá, amikor osztályozót nyerve feljutottak a másodvonalba, játékos kifutót „húztak fel”, ’74-ben pedig az öltözőket bővítették. A párt intézett mindent, működött is rendesen az egyesület. Nemhogy tartozásai lettek volna, de az országban egyedülálló prémiumokat juttattak a játékosoknak és a szakvezetőknek egy-egy győzelem után. Amikor a Magyar Kupában – két élvonalbeli csapatot is kiütve – a negyeddöntőig verekedték magukat, hetedhét országra szóló fiesztát rendezett a vezetőség. Igaz, ennek megvolt a böjtje. Egyrészt, mert a két nappal későbbi bajnokit 4:0-ra elvesztették hazai pályán a kiesőjelölttel szemben, bundagyanúba keverve ezzel magukat, másrészt, mert az ünnepségen egyes játékosok olyannyira szabadjára engedték rosszabbik, a külvilág számára addig ismeretlen énjüket, hogy még egy hónappal utóbb is arról cikkeztek a lapok, mit műveltek a részeg „aranylábúak”. És bizony, kivételesen nem túloztak. Ő is ott volt, amikor a Kovács-testvérek pisilő-versenyt rendeztek a templomtoronyból, és saját – szintén vérben forgó – szemével látta, ahogy a csatár-sztár, Birinyi Jóska üres kőbányais üvegekkel megdobálta a téesz-elnök házát, azt kiabálva: „Elvetted a földeket, adjál helyette mezeket!”. Birinyi bizonyult az egyetlennek, aki képtelen volt megemészteni nagyszülei földjének – a téesz-elnök vezetésével végzett – államosítását. Mivel Szabó elvtárs időközben ruhagyári igazgató lett, a futballista öntudatlan alkohol-mámorában tőle próbálta kikövetelni a régóta ígérgetett, egy garnitúrányi új mezt. Erőszakos módszere nem bizonyult célravezetőnek, az elvtárs megmakacsolta magát, s később mindenféle kifogással bújt ki a kívánalmak alól. Birinyit pedig még azon az őszön eligazoltatták a községből.

 A gondnok – utólag – jót mosolygott a történeten. Kedvet is kapott hozzá, hogy elővegye régi naplóit. Ugyan már minden bedobozolva várta a költöztető furgont, a füzetekhez könnyen hozzáfért. Zsófika tévét nézett, neki meg nem akadt jobb dolga, nosztalgiázott hát egy kicsit. A ’75-ös és a ’76-os év volt a kedvence. Előbbi két okból is: ekkor született kisebbik fia, András, míg a tíz éves nagyobbikat leigazolta az egyesület serdülő futballcsapata, mellyel a következő évben NB II-es bajnokságot nyertek úgy, hogy az o Antija lett a korosztályos gólkirály. Ekkor már tudta, ha sérülés nem jön közbe, a gyerek komoly karriert futhat be, ami azt jelenti, néhány éven belül elhagyja a családi fészket, hogy egy híresebb csapatnál folytassa pályafutását.

 Így is történt. A fiú 1980-ban egy fővárosi elit-klubhoz igazolt. Ugyanebben az évben tizenhárom éves lányát, Andreát a J-i kézi-csapat igazolta le. Persze feleségét – a történtek tükrében talán érthető okból – ez sem tette igazán boldoggá. Félt, ugyanaz a sors vár rá, mint idősebb fiára, aki két évvel később olyan súlyos sérülést szenvedett egy kupameccsen, hogy kis híján eltört a gerince. Ezzel pályafutása véget ért, bánatát alkoholba fojtotta, húsz éves korára függővé vált, és kétszer lecsukták, mint közveszélyes munkakerülőt. Nőkből, barátokból élt, csak karácsonykor járt haza, a futballstadionoknak a környékét is elkerülte. Az igazat megvallva, a család szeme fényéből a család szégyene lett... Aztán 1997-ben halálra gázolta egy autó. „Véletlenül összehozott”, akkor két éves kisfiát ex-neje – futballista kifejezéssel élve – „lepasszolta” a nagyszülőknek, mondván, ő nem áll úgy anyagilag, hogy képes legyen felnevelni. Igaz, ok addig mindössze egyszer látták Tamáskát, mégis örömmel vállalták, hogy gondoskodnak róla. Így eshetett meg, hogy 2005 őszén újabb családtag neve került be a klub futball-történelmének könyvébe.

 Természetesen nem csupán szerettei okoztak neki örömöt az elmúlt harmincöt év során. 1976 az egyesületnek is jelentős éve volt. A serdülők mellett az ifisták is megnyerték saját bajnokságukat, s a felnőttek is felkapaszkodtak a dobogóra, hogy a rá következő tavaszon már osztályozós helyig jussanak. A gondnok minden év kezdő tizenegyét kívülről tudta, de ezt az ezüstcsapatot különösen az emlékezetébe véste. Országh–Jobbik K., Horváth, Jobbik I.– Drabos, Lakatos, Fényes, Oszcsik–Kántor, Tóth, Pál. Élvezet volt őket nézni, egytől egyig briliáns labdarúgók, mesterségük igazi virtuózai voltak. A balszélső Pál Tamást el is nevezte az akkoriban egyre gyarapodó számú közönség „a foci Paganinijének”, de még nála is tehetségesebbnek bizonyult a tizennyolc éves center, Tóth Dani, akinél nagyszerűbb játékost sem addig, sem azóta nem látott. Pedig o aztán sok futballistát figyelhetett meg élete során! A betonvédő Jobbiktestvérek, az „áthatolhatatlan” és lefuthatatlan söprögető, Horváth Gyuszi, a vastüdejű Drabos Dezső, a fürge Oszcsik Sanyika, a harminc méteres bombáiról elhíresült Lakatos Ferkó, Kelet-Magyarország legjobb irányítója, a sasszemű, a pálya minden szegletét egyszerre belátó, és minden társára egyformán odafigyelő csapatkapitány, Fényes Oszi, a labdarúgást társas-tánccá, a gyepet fenséges táncparketté varázsoló, lábait Fred Astairként kapkodó Kántor Kálmán, mind-mind hozzájárultak a nagy sikerhez. Nem is beszélve a saját nevelésű Országh Janiról, aki tizenöt éven keresztül védte a csapat hálóját, olykor négy-öt meccsen át bevehetetlenül! A szurkolóknak az volt vele az egyetlen problémájuk, nem tudták eldönteni, hogyan repked a gólvonal előtt – félelmetes ragadozóként, mint egy párduc, vagy inkább olyan könnyeden, akár egy pillangó. Végül megtalálták a köztes megoldást, s elkeresztelték „Párducpillangónak”.

 A gondnok továbbra sem tudott aludni, hiába bújt be mellé imádott felesége. Őt ölelve azon tűnődött, mikor kezdett hanyatlani az egyesület, és mikor kerültek végleg abba a leszálló ágba, amiből azóta sem voltak képesek visszakanyarodni a csúcs felé. „Az első rossz lépés minden bizonnyal a csapat szélnek eresztése volt – vélekedett. – Nem lett volna szabad a vezetőknek az osztályozó elvesztése után olyan gyorsan eladogatni a játékosokat! Persze féltek, hogy néhány év múlva nem kereshetnek rajtuk annyit.” Azt még csak-csak értette, az olyan fiatalokat, mint Oszcsik és Tóth miért engedték elmenni első osztályú klubokhoz, ám hogy az idősebbekről is lemondtak, ráadásul rivális csapatok javára, azt képtelen volt felfogni. „No, de még ez is hagyján! – gondolta. – A fő baj az volt, hogy a bevételt a vezetők ahelyett, hogy csapatépítésre fordították volna, szépen, csendben lenyúlták. Villákat, nyaralókat építtettek és hatalmas Volgákat, Moszkvicsokat vásároltak belőle.” Ezt már végképp nem tudta megbocsátani az akkori főnökségnek, noha tisztában volt vele, ezután a párt még jó ideig biztosította a sportegyesület zavartalan működést. Mindenesetre az addig szépen suhanó hajó léket kapott a futballvilág végtelen óceánján, s az elkövetkező öt év alatt olyan gyorsan süllyedt el, mint még soha egyetlen csapat sem. 1982 tavaszán „egyenes ágon” kiestek az NB II-ből, egy évre rá pedig osztályozóval az NB III-ból.

 A gondnok ezt tartotta élete legpocsékabb időszakának. A futballisták tömlöcbe vetett ragadozókként vergődtek az egyesületnél, a tenisz és az asztalitenisz szakosztály megszűnt, idősebb fia lesérült és inni kezdett, Zsófival egyre többet veszekedtek Andi és Andriska jövője miatt, mígnem felesége megcsalta egy fiatal, heves vérmérsékletű játékossal, akit fél évre – kényszerből – náluk szállásolt el az egyesület. A gondnok ekkor olyat tett, ami nagyon nem volt rá jellemző: kirúgatta a labdarúgót a klubtól, mondván, a férfi mérhetetlenül szemtelen és tiszteletlen, nem csupán vele, de nejével is, aki pedig mos, főz és takarít rá. Ultimátumot adott a békítő szándékkal fellépő elnöknek, hogy vagy a focista távozik a városból, vagy ő. Szerencséjére az ifjú szélsővel mások sem voltak kibékülve, így aztán ok maradtak, az ment, miután a gondnok – szigorúan négyszemközt – életveszélyesen megfenyegette, hogy eltöri pénzkereső lábait, ha nem hallgat a történtekről. Zsófikára persze, már rég nem haragudott. Ezt az egy ballépését leszámítva ugyanis valóban odaadó, kedves párja volt, segítette mindig mindenben, türelmesen tűrte, ha olykor – nem is kevésszer – a klubot, a csapatot részesítette előnyben vele szemben. S persze, ezt az egy baklövést is őszintén megbánta, hisz szerette gyermekei apját, büszke volt kivívott tekintélyére, s a tiszteletre, ami körülvette mindkettejüket. Maga a gondnok is szívesen tetszelgett a klub „elmaradhatatlan embere” szerepében, úgy érezte, nélküle ez az egyesület nem létezhet. Épp ezért esett neki rosszul, hogy nem kínáltak szerződést nyugdíjba vonulása hallatán, s ezért nem tudott aludni már napok óta…

 Már majdnem éjfél volt, amikor zoknit és kabátot véve kiment a teraszra, hogy friss levegőt szívjon. A kora-tavaszi este hűvös volt, s enyhe szellő sustorgott a holdvilágos éjszakában. Emlékek sokasága repült felé a távolból, ahogy ott állt magányosan szeretett házuk előtt, ám ezúttal nem tudta őket végiggondolni, mert hirtelen furcsa látvány tárult a szeme elé. Az általa „öreg szomszédoknak” nevezett gesztenyefák irányába tekintve egy sötét alakot látott surranni a pályán túlra. Úgy látszott egyik kezében egy nagy ládát, másikban egy rövidke kötelet visz. Az öregnek sejtelme sem volt róla, mit akarhat velük az idegen, mígnem az megállt az egyik fa alatt, felállította a ládát, s áthajította a kötelet a legalacsonyabb ágon. „No, ennek fele sem tréfa”, gondolta a gondnok. Érezte, percig sem késlekedhet, azonnal cselekednie kell! Volt annyi lélekjelenléte, hogy beszaladjon a konyhába egy késért, amivel majd kiszabadítja a fuldoklót. Aztán már rohant is, hevesen dobogó szívvel, torkában hatalmas gombóccal. Vagy háromszáz métert kellett megtennie a tetthelyig. Végig az járt a fejében, odaér-e időben. Bízott magában, mert bár nem volt fiatal, jó kondival büszkélkedhetett. Ráadásul a vészhelyzet megkétszerezte az erejét.

 Persze, így is örökkévalóságnak tűnt, míg közelebb ért a férfihez, akiben felismerte a J-i Futball Club csapatkapitányát, a közönség legnagyobb kedvencét, a huszonöt éve, tíz éves korától az egyesületnél futballozó, s ezzel minden addigi rekordot megdöntő Gárdos Gézát. Jó barátok voltak, a fiatalember egy időben lányának, Andikának udvarolt, úgyhogy nagyon nem szerette volna halva látni. Ötven méternyire volt tőle, amikor rákiáltott: „Géza, az anyád úristenit, mit csinálsz ott?!”. A futballista nem tudta eldönteni, örüljön-e az öregnek, vagy bánja, hogy rajtakapta végzetesnek szánt tettén. Mindenesetre a láda már nem volt a lábai alatt, ezért a gondnoknak az első dolga volt, amint odaért hozzá, hogy visszacsúsztassa azt a helyére. Aztán fürgén felpattant rá, s elnyiszálta a kötelet a hörgő-vonagló férfi feje fölött. A 190 centis, 90 kilós test úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, s egy percig meg sem mozdult. „Na, jó életmentő vagyok én is! Levágom a kötélről, aztán hagyom, hogy a nyakát törje!” – villant át a vén szertáros agyán. Hamarosan azonban megnyugodhatott, a hasára fordított áldozat kiköhögte magából a bent rekedt levegőt, s nem sokkal később bánatát is.

 Mint elmondta, azért keseredett neki annyira, mert az új vezetőség – szerződése lejártával – lapátra tette. Igaz, harmincöt éves volt, öreg játékosnak számított, de úgy érezte, van még a lábaiban és a szívében egy-két jó év, s „ezen a szinten”, ahogy fogalmazott, nyugodtan játszhatott volna még. Ám nem tartottak igényt szolgálataira. S ez még hagyján! De amikor felajánlotta, hogy szívesen átveszi a megüresedett serdülő-edzői posztot, a „messzi idegenből” érkezett elnökségi tagok azt mondták, inkább felkérnek egy szintén „messzi idegenből” érkező edzőt a munka „rendes” elvégzésére. „Mintha én nem tudnék rendesen – ezt a szót igen erő