entalitásom két meghatározója magyar- és sikettudatom. Az előbbit nem kell magyaráznom, az utóbbi emberjogi problémákat vet fel.

Attól függően, kik szemlélik s milyen nézetből, létezik siket kultúra és siket történelem. A magyarországi emberjogi, érdekvédelmi csatározások két jelentősebb mozzanata a Cházár (ejtsd: Császár) András jogtudós kezdeményezéseit, küzdelmeit megkoronázó váci Siketnéma Intézet létrehozása, 1802-ben, és Oros Kálmán eszméjének megtestesülése, az Országos Siketnéma Otthon, Szövetségünk jogelődjének a megalakulása, 1907-ben. (Itt említem meg e témában forrásértékű, kitűnő munka a Vasák Iván szerkesztette, A magyar siketek és nagyothallók egyesületi életének krónikája. Az 1997-ben megjelent nagyalakú, három és félszáz oldalas munkát a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) adta ki, fennállásának 90. évfordulóján.)

A hangok hiányával élők kezdeti szervezkedései óta sok víz lefolyt a világ folyóin. A nemzetközivé lett törekvésekből most csupán egyet emelnék ki. A Siketek Világszövetsége (WFD) 1999. július 25-31. között Brisbaneban (Ausztrália) megtartott, XV. kongresszusának egyik határozata így szól:

- a WFD világszerte szembeszáll a siketek nyelvi és emberi jogainak megsértésével. Határozatban elítéli azokat a genetikai kutatásokat, amelyek célja a siketek kiirtása az emberiségből.

Ebből a kitételből látható, igen erős ellenséges nézetekkel állunk szemben.

Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: ennyire ellenséges a sérült emberek világa az ún. épek, a magukat épnek gondoló emberek szemléletében? Válaszom határozott igen! Ennélfogva jogos, vagyis életmentő mechanizmus a siketek különösnek tetsző világa, zártsága, amit a fokozott kiszolgáltatottság indokol.

Nehéz eldöntenem, meg nem értésről vagy el nem fogadásról van itt szó?

Sajátos harcunkhoz, törekvéseinkhez hogyan viszonyul, milyen szerepet tölt be a vallás, a hit, vagy inkább úgy fogalmaznék: hogyan viszonyulunk mi, hallássérültek hithez, valláshoz?

Feleljetek, emlékeim!

Nemrég, kutakodás közben, kezembe került az Első Szentáldozási emléklap. Eszerint 1956. június hó 6-án járultam első szentáldozáshoz az újszilvási katolikus templomban. Papunk, Bányai Aladár Tápiószeléről járt ki, hittant is tanított az iskolánkban.

Sorban álltunk a gyóntatószéknél. Amikor rám került a sor, letérdeltem, mint előttem mások. A sűrűn elrácsozott kis ablakon pislogtam befelé, a sűrű félhomályba, hátha valamit értek abból, amit papunk mond. Nem volt szerencsém. Mit tehettem? Térdeltem tovább, csendben…

Lelki atyánk, türelme fogytán bizony kirontott a gyóntatószékből, készült istenesen letolni, de amikor meglátott, szóra nyitott ajkából kiszállt a mozgás, belészorult az okíthatnék. A nyugalommal megnyert szemkontaktus után, lélekben vállat rántva, megszégyenülés nélkül elindultam a hosszú padhoz, ahol anyám ült.

Végül, amikor a hívők, elsőáldozók a kijárat felé indultak, anyámmal a sekrestyének vettük az irányt. A pap elnézést kért, az anyám által tolmácsolt kérdéseire adott válaszok után elmondatta velem a Miatyánkat, az Üdvözlégy Máriát és kezemben volt az emléklap.

Hittanórákon, mint mesét olvastam a katekizmust. Nem tehetek róla, természetes észjárásom nem tartotta valóságosnak Ádám-Éva ősszülőnket, a Paradicsomot, s más fantáziaképeket. Ma úgy gondolom, mindezeket jelképesen kellett volna értelmeznem, de hát az akkor már messze van.

Mindezen tapasztalatok ellenére (ellenében?), egy időben sokat jártam templomba, mi több, gyakorta ministráltam, igaz, mindkettő módfelett untatott. Celebrálva, papunk türelmetlen mozdulatokkal hol a szentelőt, hol a tömjénfüstölőt kérte, máskor a misecsengőt megrázni noszogatott, mert bizony másfelé nézegettem, legtöbbször az oltárkép részletein, Jézus mennybemenetelén meditáltam. Papunk sose magyarázott, pedig nekem szükséges lett volna, miheztartás végett.

Ha nem ministráltam, „majmoltam” a többieket. Keresztet vetettek – én is. Meakulpázva mellüket verték – én is. Térdeltek, leültek, felálltak – én is. (Messziről hallottam, érdekes, ahogy most visszaemlékszem: én vétkeztem, én vétkem, én igen nagy vétkem… Távoli mormolás, tömeghang.) Gyónni, az első szent áldozás óta, nem gyóntam, talán bérmálkozáskor. No nem makulátlanság okán, hanem kommunikálási tehetetlenségből. De hát, jót próbálva szenvedőről van személyemben szó, ezen csak nevet az Úr. (Viszont a tisztelendő urak gondolnak-e erre a problémára, főleg amikor egyházadót követelnek?)

Néha felmentem a templom karzatára, a kántor mellé, s titokban a zongorához nyomva a kezemet, nagyon szép, áhítatos zenét érzékeltem, lehet, Bach-művet. Kár, hogy attól tartva, illetlenségen érnek, nem tudtam átadni magam a zenének.

Temetéseken ugyancsak adtam papunknak, amit megkövetel a szertartás, és örültem, ha a gyászoló családtól „leesett” egy tízes. Nem, nem azért, mert a zöldhasú bankón Petőfi arcképe díszelgett, hanem azért, mert kilós kenyeret lehetett venni rajta, három darabot…

Templomból hazafelé gyakran a nálunk feljebb lakó Postás Marival jöttünk. Anyámmal beszélgettek útközben. Hazakísértük nádfedeles házába, ahol aztán Mari néni szakadozott, zsíros, Isten tudja honnan származó papírokkal pótolt kártyalapjait elővéve, keverte az ördög bibliáját, rakta ki, vak, rózsásnak sose mondott jövőnket. Néha bejött.

Úgy gondolom, Bányai atya költői vénával rendelkezett, és apám temetésén saját költését kántálta:

                     Kedves nejem és drága jó anyósom,

                     a kis árvámat már tireátok hagyom.

                     Viseljétek gondját, nekem el kell menni,

                     Jézusnak ölében jó lesz megpihenni.

1956 szeptemberétől Mucza Béla látta el községünkben a lelkészi teendőket. Utcánkban bérelt földpadlós szobát, Nagy Pista bácsinál.

Októberben UNRA csomagokat kapott, szétosztásra. Jutott, akinek jutott, játék, csoki, ruhanemű. Nekem kis ólom ló, férges alma, de az utóbbit, önérzetből nem fogadtam el. Voltak az új atyának kedvencei, nekik tejpor, könyv jutott, én nem tartoztam közéjük. Érezhettem: nem becsül, ez időtől nem ministráltam. (Mucza tisztelendő úr nem „menekült” el teljesen tőlem. Már idősen, a kilencvenes évek végég, Csömörről küldte vissza a kiskori rajzaimat őrző, neki adott rajzfüzetemet, miután több verseskötetemet küldtem el neki, Turza Pistával. Olvastam, akkortájt jártak betörők a lakásába.)

Mucza plébános alatt esett meg, Turza Pista mesélte nekem, hogy Terék Jani bácsi, aki rendkívül kedvelte és fogyasztotta is a „homok levét”, egyik rokona lakodalmában násznagy. A háztól a templomig kísérte az ifjú párt, üveget forgatva, dalolva. Hogy ne szorongassa feleslegesen szertartás alatt a kiürült, értéktelenné vált üveget, az oltás lépcsőjére tette azt le. A boldogító igen-ek elhangzása után a pap templomajtóig kísérte az új párt. Jani bácsi pedig emlékezni kezdett, valamit hozott ő ide, tehát vinni is kellene… Felvette az oltárról a szertartás-könyvet és hazakísérte a rokon párt. Örök talány, hogy a násznép hol járatta szemeit, de tény: csak otthon vették észre azt a templomi könyvet. Az egyik vendég gyorsan biciklire pattant és sebesen pedálozva hajtott a templomba, nehogy a plébános úr akadályozva legyen az új pár összeadásában.

A leírtakból kitűnik, nem lehetek rossz fiú!

Mindig törekedtem a jóra, a szépre, szeretem az embereket, főleg fokozott segítségre szoruló sorstársaimat. Értük van, őket szolgálja költészetem. Az isteni erőt mindig éreztem a világban, s magamban, sok esetben segített át az alkotás és balsorsom nehézségein. Az őserőt tagadni egyenlő lenne szellemi erőfeszítéseim értelmébe vetett hitemnek tagadásával. Sokszor úgy érzem, csendben élni annyit jelent, mint Istenbe burkolódzva járni köztetek.

Sajátos missziót teljesítenek, bár az enyémtől kicsit eltérő vallásvonalon, megemlítem Jakab Miklós református lelkészt és feleségét, Erzsi nénit. Őket sorstársaim közül sokak ismerik, tisztelik. Miklós atya 1935 óta jelnyelven végezte, végzik nemes küldetésüket. Utódaiknak a tolerancia szellemében adták tovább a hit zászlaját.

Karácsonyi üdvözletül küldött, 1999-es, elköszönő levelükből idézek: „Ennek a századnak nagy győzelme a siketek lelki gondozásának megszervezése. A szolgálat elindítója, Jakab Miklós lelkész is arra törekedett, hogy elismertesse: a siket ember egyenlő értékű társa a hallóknak! A siket embernek is művelhető, Istent kereső lelke van, amit gondozni kell!”