A főszereplő Asszony és az Idegen drámai találkozásának mintáját Wass Albert házasságának megromlása adja. Zseniális csúsztatással a fehér rózsával érkező idegen – mint az írói igazságtevés maga – leplezi le a gazdag szépasszony életének kiüresedését, férjéhez, gyermekeihez és szeretőjéhez fűződő kapcsolatainak álságait:
„Soha még annyi dolgom nem volt, mint éppen most” – mondja az Asszony. „A szálak, amik az élethez kötötték, lassan mind elszakadtak. Csak nem vette észre. Látja, az emberek sohasem veszik észre, ami fontos” – indokolja az Idegen az élete delén lévő asszony „halálának” eljövetelét. Ez a metonimikusan értelmezett halál a kapcsolat lezárását, a férj és a gyermekek számára való élet „halálát” jelenti.
Az abszurd jelenetsor jelentőségét a könnyelmű, elvilágiasodott életmóddal való szembenézés radikalizmusa adja: a világi örömök hajszolása, a felületesség ideáinak megtestesítése bűnhődéssel jár. A szeretetben kiürült világ visszaköszön az Asszonnyal folytatott dialógusban.
Wass Albert választékos műfaji eleganciájára vall, hogy a klasszikus német szerzők mintájára szerkeszti meg a drámai jelenetet, és nem a műfaj karikatúrájára, a Karinthy Ferenc és Heltai Jenő által is nagy sikerrel alkalmazott kabaréműfajra hangolja írásművét. Mulattatós csattanó helyett előkészített végkifejlet tartja izgalomban és fokozza az utolsó pillanatig az olvasó figyelmét Az abszurditás fokozásával nyomatékosítja: egy házasság drámája ez, feloldás nélkül, de katartikus, átgondolható végkicsengéssel. A pszichózis-értékű dramolettben sem a szerető, sem a férj, sem a gyermekek nem jelentenek már kapaszkodót az élethez. Üressé vált az asszony léte: maga tette azzá érzéketlenségével, rejtett közönyösségével.
Az elhangzó szerény párbeszédnek élet-meghatározó súlya van a szerző Wass Albert és felesége, Siemers Éva életében is:

 „ASSZONY (…) Mit adott nekem eddig az élet? Gondot és vesződést. Most, hogy egy kicsit szabadon lélegezhetem, pénzem is van, fiatal is vagyok, most örvendeni akarok az életnek!
IDEGEN Örvendeni csak gond és vesződés között lehet… csak akkor szabad...”

A klasszikus dramolett műfajt az abszurd felé megújító darabban a 2. világháborút megélt generáció súlyos válasza fogalmazódik meg. Wass Albert egy kristálytisztán felépített dramaturgiájú jelenetsorban mond íéletet az európai felsőbb tízezer és az elkábított alsóbb osztályok „léhasága” felett. A humánum talpra állításával szemben – amit a távol lévő férj, maga a vélelmezett író kísérel meg – a felületes önzés és a hiúság sodrában elmerülő élet áll. Erről mond önjellemző, őszinte ítéletet a hősnő szavaival.
Könnyen egy személyre szabott ítéletnek, egy személyre szabott drámának vélhetnénk a darabot, ha nem lenne meggyőződésünk, hogy bizony helytől és időtől függetlenül fölismerhetők az abszurd jelenetsor által létezésünk boncasztalára helyezett szituációk és jellemvonások, akár ma is, akár a jövőben is. Egy kapcsolat végső romlása egyfelől, másfelől pedig a romlott társadalmi élet tükre is (Hamlet színjátszóinak örök mintája szerint).
Az író egy pillanatig sem hagy kétséget az olvasóban afelől, hogy az Asszony alakját feleségéről mintázta. Közel azonos időben tervezett Hitevesztett nemzedék címen egy regényt is, amelyből csak az Istenkeresés című töredék maradt fenn. Domaházy, a festő és a Grófné beszélgetése Az asszony és az idegenhez hasonló jelenetezésre utal, s hozzá kell tennünk: a férjre, az íróra Ferencként történt hivatkozása is dramolettünk Ferencére – az író távolmaradt alteregójára – utal. E munkában viszont kegyetlenebb a számvetés, metszőbb a logika, metszőbb a szó:

„Félek, grófné. Tudja miért? Mert ha igazán van Isten… ha mégiscsak van valahol valami, amit ezzel a szóval nevezni lehet…akkor, grófné, ennek a világnak semmi szüksége sincs reánk. Se reám, se magára, se a Simmons-Művekre… akkor mi csak üres szemét vagyunk, amit ide-oda söpör az özönvíz árja. Akkor csak a bárkaépítőkre van szükség, akik átmentik a jövendőt ebből a rom-világból egy újba. Ért engem, grófné?”

Ezek az írások Siemers Évától búcsúznak. Még életkorára is pontos utalás történik: „Mindig negyvenéves korukban szokta először meglátogatni az asszonyokat? Mikor a tükörben meglátják az első ráncot és az első ősz hajszálat?” – kérdezi az Asszony. „Nem. Köztem s a ráncok között nincs semmi összefüggés” – válaszolja kimérten az Idegen, növelve jelenléte súlyát.
A szerző felesége 1954-ben töltötte be a megnevezett kort. A dramolett megírásának pontos időpontját nem tudjuk, de az bizonyos, hogy az ábrázolt belső dráma még Németországban játszódik, a fiúk intézetbe adásának idején, amikor az író a felesége családjánál éjjeliőrként dolgozva is az utcára került gyerekek és az emigrációban helyüket nem találó emigránsok „lelkének megmentésével” foglalkozott: „Neki az a feladata, hogy kétezer család számára szükséges legyen, asszonyom. Nyújt-e még Ön a férjének valamit ehhez a munkához? Erőt? Kitartást? Hitet?” – kérdezi megfontoltan az Idegen.
A valóságban 1951 augusztusában hagyja el Őt és Európát Wass Albert, de lélekben ez a metsző logikájú abszurd jelenti a kimondott és megfontolt elhatározást: a búcsúvételt egy életformától.