A legutolsó értelmetlen percig harcoltak. Fölöslegesen. Már nem is emlékeztek, hogy mikor pihentek utoljára, legalább egy fél órát. Egészen biztosak voltak a halálukban, hiszen abban az őrületben, csata közben nem lehetett fogságba esni. Úgy aratott a halál, hogy egy teljesen természetes dologgá degradálódott. Jóska is meghalt, Lajos is, Károly is, Géza is… és még sorolhatta volna a tucatnyi elesett bajtársát. "Most én következem!" – gondolta Maroknyi. Ezt a becenevet társai ragasztották rá, mély növése következtében. Maroknyi megúszta!

 Valami csoda folytán, parancsnoka csata közben kapcsolatba tudott kerülni az ellenség parancsnokságával és megadták magukat. Maroknyi és az életben maradt bajtársak, ha ott helyben elterülhettek volna, étlen, szomjan, aludtak volna 24 órát is talán. A fegyverletétel után egy kordonnal körülvett területre terelték őket, olyan fegyveres őrök őrizetében, akik ellen néhány órával azelőtt még harcoltak és ugyanolyan bajtársaik halálát okozták, mint amilyenek az övéik voltak. A leülésért gondolkodás nélkül lőttek volna, feltehetően meg is tették. Csak három nap múlva került sor a bevagonírozásra, de Maroknyi elmesélése szerint, az a három nap volt élete leghosszabb három napja.

 Fogságba kerülésének első pillanatától, három napon át egy álltóhelyben, étlen, szomjan, kialvatlan, további álmatlanságra ítéltetett. Az eleve utolsó erejüket is elherdálni kénytelen szerencsétlenek az utolsó erőforrásukat is be kellett kapcsolják, ha élni akartak. Egy asztalnál magas rangú tisztek, könyvelői precizitással, komótosan, kímélet nélkül vettek számba mindenkit. Rendfokozat, név, életkor! A többi nem nagyon érdekelte őket. Nem kapkodták el a dolgot, olyan hadsereg tisztjei voltak, akik minden más hadsereg tisztjeihez hasonlóan jól tudták, az ellenség fogságba ejtése után a megalázás mellett, a kínkeservig történő alvás, pihenés, evés, ivás megvonásnak alávetés, sokkal kegyetlenebb, mintha három napon át verték volna őket. Senkihez nem nyúltak egy ujjal sem, de aki megmukkant, annak vége volt.

A harmadik nap délutánján kisebb horror mutatvány következett, ugyanis abban a szerencsétlen helyzetben történt a fogságba esés, hogy német csapatokkal együtt kerültek az előrenyomulók kezére. Felsorakoztatták őket és miután mindenkit derékig levetkőztettek, kezeket tarkóra, három lépés távolságra egymástól, hosszú sorokban, néhány tiszt és egy pár géppisztolyos sorkatona végigvizsgálta őket. Maroknyinak nem volt világos, hogy milyen alapon, de egy– egy dörrenést hallott és a szeme sarkából látta, hogy valakit főbe lőttek. Rettenetesen félt, de kimutatni nem merte, annak örült csak, hogy nála tovább mentek és nem lőttek. Később derült ki, hogy valami hónaljtetoválás miatt kapták a golyót azok a bizonyosak. Aztán, egy tál ételt és némi folyadékot szervíroztak a fáradtságtól, kimerültségtől, éhségtől, a háború kínjaitól meggyötört, éppen csak életben támolygó valamikori katonáknak.

 Ő volt a legalacsonyabb. A bevagonírozást nem kapkodták el, hadd kínozzák még egy kicsit a három nappal ezelőtti, gyilkosnak tekintett ellenséget. Végül is megtörtént. A teljesen üres marhavagon belsejébe – olyan jellegzetesen második világháborúsan ismert módon – zsúfolódtak be a lerongyolódott szerencsétlenek. Kellett a hely, így mindenki keresett valami vackot magának. Volt fogalmuk az ország nagyságáról ahová mennek – nem feltétlenül önszántukból

 – és az út feltehető hosszúságáról. Függőágyszerű, rongyokból készült tákolmányra rakták Maroknyit, aki nyomban elaludt és végigaludt 24 órát, amit egészséges ember el sem tud képzelni a kimerültség semmilyen fokán. Arra ébredt, hogy didereg, de nem a hidegtől, azt már

megszokta, csak 24 óra nem elég az ilyen mértékű megpróbáltatások kipihenésére. Mire odaértek a célállomásra, addigra már valóban volt dideregni valója, az ugyanis igen csak északon terült el. És az indulási pont tavaszias időjárásához képest kőkemény mínusz 15 fokos hidegbe érkeztek.

 Maroknyi, akkor, ott a vagonban, még kiszállás előtt úgy döntött, hogy túl fogja élni! Túlélte…