(Onódi László fotográfus képeihez,
1996 májusából)

Föld, föld, a földem,

szántás, rögök, porladók,

tömbök teste, Kárpát-ölelte

lankák múló emlékműve,

asszony-mozdulatok, karok,

mellek, combocskák hajlata,

mögöttük szende-szemérmes

akác, és a palatetők alatt

a ház, a ház, a házam,

rejtőző szobákkal, rejtőző

falak fényképeivel, s század-

fordulós asztalok kupái.

Fönt, fönt, rejtve, de fönt

csakúgy érintetlenül

látod, meglátod a házat,

árkát, kicsiny bokraival.

Fény! Fények! Fények alkonya!

kútgém alkonya, itt minden

a víz meséje! A víz föld-

alatt áradó kedve, lent, lent.

De rajzolnak leveles ágak

minket, rajzol a vidék

alkonyi tájra édeni palotát,

alkonyi tájra édeni vágyat.

S megint a házfal, az ablak,

a kémény, a tető – homályba

rejtőzik vissza az ember, a házba,

vénülő ráncok palánkra forrva,

drótok kötözte palánkra;

s a kereszt kettős ága

szegekkel kivert fájdalmaknak.

Lovak, lovak gerincét

csókoló nap – horkantanak,

barna diószemükben kislány-

arc tükröződik, fehér

ruhás somogyi leányé.

Füvek, fák – napfény itatta

nyárelői szellő – tarackos

karámban szökellésre kész

patácskák, és a fehér ruhás,

fehér ruhás kislány vállát

a fény csókolja, haját a fény

itatja át, szőke, szőke álom:

Fény-Atya leányát karolja.

Csöndes, csöndes kukoricás,

szénakupacra bukik a dél,

istállóban csorbul a fény is,

aszályos nyarat feled a kútmély.

Kettős ága a meghajló

kútágasnak nem a földbe,

az égbe veti gyökérzetét,

láthatatlan, feledhetetlen.

Karámba zárul a rét,

palánkok állnak koszorúban,

s a nádtető arany ragyogása

tóparti nádasokra emlékezik.

Fehér blúzban réz mozsártörő,

nyárvégi fényét csillantja a hát,

tenyerében ősfogak, kukorica-

szemek őrlik tovább az őszidőt.

Szálkás, öreg haranglábat ébreszt

hajnalban a fölkelő nap,

sötét még a harang öble,

de csendülnek már a harmatcseppek,

harmatcseppek a fénytől,

lélekcseppek az őszben,

vigyázz, Isten, ha erre jársz,

közöttük óvatosan lépdelj.

Lovak, lovak, ti meótiszi selymesek,

pillantásaitokba öntve – én.