zolnokra megyünk anyámmal. Innen, Újszilvásról előbb be kell gyalogolni Tápiógyörgyére, a vasúthoz. A Magtárnál fordulunk a Kereszt-dűlőre, látjuk: a kocsma zárva! Furcsa, ha a faluba máshol nem is, itt azért mindig van nyüzsgés… A kocsma épülete után két ház, és következik a keresztút, két elágazással Abony ill. Tápiószele felé, szögletben a pléhkrisztussal. (A dűlő névadója.) Mi tovább megyünk a makadámon. Két oldalt mély árkok, jegenyék, akácok, s egyéb vegyes fák szabálytalan sorban. Kora délelőtt, az ég felhős.

Előző napon anyám megkapta a nyugdíját.

Alig hagytuk el a kocsmát, tűnődve: miért van zárva? – atyafi jött velünk szemben. Köszön, köszönünk. „Hová mennek?” – kérdi. „Szolnokra, zsírt venni. Itt hetek óta nem lehet kapni” – válaszolja anyám. „Ne menjenek, nem közlekednek a vonatok! Pesten kitört a forradalom! Nem tudják?”

Anyám megköszönte a hírt. „Nekünk nem mondta senki, rádiónk nincs”.

Visszafordultunk.

„Forradalom!” Félelmetes és lelkesítő érzések kavarogtak bennem a szó nyomán. 1848. Petőfi. Márciusi Ifjak. Néptömeg. Háromszínű magyar zászlók lobognak a szélben…

Az artézi kútnál, árendált házban lakott Matula Bandi, a kocsmáros. Menjünk be hozzá – szóltam anyámnak -, érdeklődjünk.

A szobába belépve, bántam is rögtön javaslatomat, sokan voltak, egymás szavába vágva, izgatottan beszélgettek az odagyűlt emberek. Olykor elhallgattak, tekintetüket a rádióra szegezve figyelték a friss híreket. Ami fölöttébb zavart: vágni lehetett a cigarettafüstöt. Matula úr átszellemült arccal trónolt (ez a látottak pontos kifejezése) foteljában, s kedélyesen figyelt. Lábánál nagy kartondoboz Kossuth – láthatóan hosszabb időre rendelkezett be.

Hiába vadásztam szájmozgásokat, beszédet nem értettem. A levegőben feszültség – ezt mindig megérzem, s mindig kérdezősködésre késztet. Minél bizonytalanabb vagyok – annál inkább!  Anyám tolmácsolta, amit a hangzavarból értett. Mondják: tovább nem mehet… Vége a beszolgáltatásoknak… Kimennek az oroszok…

Alkalmasnak vélt pillanatban:

-A vonatok tényleg nem járnak? – fordultam a kocsmároshoz, látva, anyám megfeledkezett látogatásunk céljáról.

A kérdezett akkorát nevetett, torkán akadt a füst.

Nem csak nekünk nem volt rádiónk, másoknak sem. Ha mégis, fejhallgatós, hosszú, kifeszített vevővel, el sem tudom képzelni, milyen hangminőséggel. A kocsmárosnál másféle, azt hiszem világvevő rádió szólt. Lehet, külföldi adást hallgattak.

A postás: Bencsik Pista bácsi felénk senkinek nem hordott újságot, többnyire szegény emberek lakták a falut. Szomszédokkal nem jártunk össze.

Hazafelé, a Harang-dűlőn a kitelepítettekről beszélgettünk anyámmal. Szinte észrevétlenül tűntek el a faluból. Juhász (Savanyú Varga) Jóska bácsiéktól (megjegyzés, magamnak: apám keresztapja), a darálós Sinka Géza bácsiéktól, Hitschéktől, a Telepi erdészházból…

Különösen az utóbbiak foglalkoztatták fantáziámat. Kornisch Károlyt és feleségét, Apponyi Juliskát jól ismertük, néha elmentünk hozzájuk, de volt, hogy a mindig apatikus grófnő jött el hozzánk. Egyszer fél kiló kenyérért, valahogy megszorultak, és ingyen nem fogadtak el senkitől semmit, szívhez szóló levelet írt Szolnokra, mamának. Lényege az volt, küldjenek csomagot, élelmiszert, ruhaneműt a „kis, didergő árvának”.

Maris néném válaszának két mondata máig agyamban muzsikál: ”Figyeljétek a híreket. Reggel héttől este hétig majd csak el tudtok jönni”.

Erre az utazásra ’57 tavaszán került sor. Eladták a Nád utcai tanyát, s mama, Polla néném, - keresztanyám és férje után – átköltöztek a Kassai útra, Szőlősi Józsefné, Terike nénihez, nagyapám nővéréhez, aki egyben három lányának keresztanyja volt.

Terike néni, özvegy és családtalan lévén (férje hosszú ideig, nyolc évig bénán feküdt, két fiukat korán eltemették), Maris nénémre íratta ingatlanát, halálig eltartás fejében. A templomjáró, Istenfélő Terike néni szép kort élt: 88 évesen hagyta itt az árnyékvilágot, költözött a temetőtemplom kriptájába, rég ott nyugvó férje mellé. (Irodalomtörténészek, figyelem: a ház már nincs meg, a Szántó utca hosszabbításának lett áldozata. Szolnokra kerülve, évekig laktam benne, ’69 októberétől ’78 márciusáig, kilátással a Kassai úti iskolára.)

A tanya anyámnak járó részéből nekem vettünk öltönyt, lavórt, kifizettük az apám halálával általam megörökölt újszilvási ház örökösödési illetékét és már nem is maradt Forintunk. Ja, el ne feledjem, két pulykát is vettünk a piacon. Az egyiket mama levágta, a másikat azonban nem engedtem, mert akkor „a falba verem a fejem!” Erre mama, megvetően: akkor vigyétek! Vittük is, elhoztuk ide, Szilvásra. Szerettem „Puzsikát”, évekig élt a baromfik között, megszelídült nagyon. Többször bevittem az előszobába, ott székre állítottam, és meg sem moccant, amíg lerajzoltam. (Az állatok szeretete máig meghatározó az életemben. Mindig voltak házi állataink, kutya, macska, csirkék, némakacsák, nyulak.)

Embertelenül nehéz évek jöttek. Anyám nyugdíját, mindmáig ismeretlen okból, értesítés nélkül megszüntették. A juttatott földet „önként és dalolva” beadtuk az 1960-ban megalakult Tsz-be; hasznunk sose volt rajta. Apám vonatbalesete után nem tudta művelni, a beszolgáltatási kötelezettségeket viszont teljesíteni kellett. Bérbe adtuk, előbb Vizsnyei Istvánnak, haleszi gazdálkodó, majd Simon Jóska bácsi bérelte, évi egy-két zsák búzáért, kukoricáért. Tőle került a „Kossuth” Tsz tulajdonába.

Kissrác-koromtól rajzoltam. A hokedli fölé hajlunk apámmal, ő gyors és könnyed kézvonásokkal csendőrt sikerít; ámulva nézem: kakastoll, kalap, állszíj, arc, ezután válltól le, az egész egyenruhás ember. Leteszi a ceruzát, ágaskodnom kell, lábujjhegyre állok, hogy némileg rálássak a papírra… Emlékszem, rózsát akartam rajzolni, gyönyörűt, anyukámnak.

Idővel két nagy dobozba gyűjtöttem össze a rajzokat. A bőség zavart, kidobni sajnáltam. A többnyire utánzatok végül kedélyemre ültek, rabjuknak éreztem magam. Erőt gyűjtöttem, keveset kiválogattam közülük, ezek máig megvannak.

Harmincvalahány évvel később újra kezdtem rajzolni, sikerültebb munkáimat könyveim illusztrálására használom. Kiállításom is volt. A pasztell, ill. pasztell-akvarell kombináció áll hozzám közel. Olajképbe, tapasztalatlanság okán, de főleg azért, mert látom festő barátaim eladatlan munkáit, bele sem vágok, de erősen kísért ebben is kipróbálni magam.

Tizenharmadik évem betöltése előtt kezdtem verseket írni, kizárólag a magam kedvtelésére. Rájöttem, ritmus- és dallamérzékem kitűnő, gondolataim is akadtak. Az alkotásba vetett hit elfeledtette magányomat. Ha nem írtam, gondolkodtam, olvastam, főleg Aranyt, Petőfit, József Attilát, de minden elérhető verset napi-, hetilapok hasábjain elérhetőket.  Hogy tejességgel érzékeljem a hangot, dallamot, fülemtől szájamig két kezemből erősen zárt „folyosót” formáltam, hogy a hangok ne a levegőbe szét, hanem fülembe jussanak. Máskor leszorított fülkagylókkal – zárt tér! – hallottam hangom. Dúdolva, dalolva, énekelve, szavalva formáltam-csiszoltam gondolataim. De szerettem „őket”, Istenem! Csöppet sem túlzott első kötetecském egyik kritikusa, amikor azt írta: „Benső hallása ámulatra méltó”.

Idővel a természetes segédeszközökről leszoktam, ám maradt a ritmus- és dallamérzet, ehhez hozzátanultam, amit lehet. Általános iskolát befejezve, témákból kifogyva, fel akartam hagyni a „húrok pengetésivel”, a sors, az élet, a titokzatos elrendeltetés azonban másképpen akarta.

További verselésre sarkallt egy szerelmi csalódás (őt is Erzsinek hívták), azután pedig megismerkedtem a sorstársi közösséggel. Ettől az időtől fogva a költészetet, s minden egyéb írásmunkát egyfajta szolgálatnak tekintek.

A 32 éves koromban kiadott első kötetemre kapott kritikák olyan lovat adtak alám, amit a későbbi kedvezőtlen visszautasítások, méltatlanul alacsony honorálások, elvetemült kritikusok véleményei sem tudtak kilőni alólam.

Álljon itt az egyik recenzió, Csepeli Szabó Béla tollából. Megjelent a Képes Újság 1983. évi egyik, januári számában.

DUDÁS SÁNDOR – ez a „csöndkiáltó” fiatal nyomdász-könyvkötő poéta – akitől az elmúlt években már közöltünk néhány szép verset – a Teljes Csend Világában él. Fülében még sohasem vert visszhangot a körülöttünk kavargó-lüktető élet robaja és zenéje, se a vizek csobbanása. Nem hallja se a szelek és fák suhogását, se a madarak énekét, se az asszonyok-lányok-gyerekek sírását-kacagását, és az élő emberi szó, érdes-zengő férfibeszéd csodáját is kénytelen embertársai ajkáról leolvasni. És mégis, ez a küzdő-vajúdó, Teljességért viaskodó fiatal munkásember tollat vett a kezébe, hogy némán is elmondja, elkiáltsa és elénekelje mindazt, amit rendkívül érzékeny, kifinomult belső hallásával – a szemével és szellemével – az élet rezgéseiből, a Fény, az Árnyak, a Képek, a Mozgás és a Hangok Világából érzékel, „meghall”, hogy értő, remek-gyönyörű versekben és tollrajzokban megvallja azokat az érzelmeket, és gondolatokat, vágyakat,  keserveket és örömöket, amelyek a Hangok Tartományából kirekedt emberek életét és a Hallók életét megkülönböztetik és mégis – a humánumban és a közös  egy-emberi-sorsban-világban összekötik és összehangolják.

Úgy vélem, hogy Dudás Sándor, ez a nagyon tehetséges, nem mindennapi habitussal megáldott fiatal költő abban a hitben és tudatban szólhat úgy önmaga, mint sorstársai nevében, hogy sajátos, eredeti indulataival és harmóniakeresésével egész emberi-költői világképünket gazdagabbá, teljesebbé teheti.

Önsummázat: úgy látom magam, a XX.-XXI. Század olyan költője vagyok, akinek sorsában, életművében nagy erővel mutatkozik meg egy nem betegként kezelendő, érzelmileg korlátolt, a többségi társadalomból a XIX. század második felének iparosodási hulláma idején kirekesztett, elkülönült kisebbség helyzete. A költészetbe ugyan áttörően újat nem hoztam, de friss elemekkel, stílusrészekkel, szóösszetételekkel, rímekkel gazdagítottam költészetünk kincsestárát. Kár, hogy megkeresett kortársaim nem bátorítottak eléggé. Érdemem, ha van, az, hogy megpróbáltam nyitni az előítéletek bástyái mögé húzódó társadalmi többség felé, azzal a céllal, hogy segítsem feloldani az elkülönítés mibenlétét, korlátját, s életutammal hitet, önbizalmat nyújtsak sorstársaimnak.