A kalács

Vizsgaidőszakban összejöttünk, közösen ismételtük át több esetben a tananyagot. Egy alkalommal Gerold László, aki újvidéki volt, azt mondta, hogy náluk jöjjünk össze. Nála a szobájában nem zavar bennünket senki. Úgy is történt. Mi nyolcan, barátnők elmentünk hozzájuk. Elkezdtük az ismétlést, amikor az anyukája behozott a szobába egy nagy tányér kalácsot. A nyálunk csorgott a kalácsér, de Laci nem kínált meg bennünket, mi meg úgy voltunk vele, hogy ha te Laci nem mondod, mi nem veszünk. Nem sokáig bírtuk ki a kalácsnézést, szinte egyszerre mondtuk, hogy hagyjuk abba a tanulást, majd máskor folytatjuk. A kifogás banális volt. Mikor elköszöntünk, azt mondtuk, most bemegyünk a városba, elmegyünk egy cukrászdába, és megeszünk egy kalácsot. Egy akaraton voltunk mindannyian. Néhány cukrászda előtt nézegettük a kalácsokat, az áruk is ki volt téve, de nem volt elég pénzünk. Egyszerre láttunk meg egy rongyos ruhás embert, zsákban cipelt valamit. Nevetni kezdtünk, és kórusban mondtuk a Hét krajcárt. Egyikünk hangosan azt mondta, hogy kérjük tőle azt a pár hiányzó dinárt. Erre a bácsi megszólalt magyarul.

- Hány dinárotok hiányzik kislányok? Mi nagyon elszégyelltük magunkat, mert álmunkban sem gondoltuk, hogy Újvidék kellős közepén pont magyarul tudó emberrel viccelődünk.

Egyre szabadkoztunk, meg bocsánatot kértünk, de a bácsi hajthatatlan maradt. Tudni akarta mire kell az a pár dinár, hát megmondtuk neki, hogy kalácsot ennénk, de ennyi meg ennyi hiányzik. Kivette a zsebéből a pénzt, ide adta nekünk, mi meg nagy boldogan megettünk egy szelet kalácsot, ami igaz, a fél fogunkra sem volt elég.

 A pofon

 Hajtott a kíváncsiság, és bejelentkeztem az egyetemisták dzsúdósaihoz. Fiúk, lányok együtt tartottuk az edzést. Az első nap azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, olyan tempóval ment a bemelegítés. Én ezt nem bírom csinálni, mondtam a mellettem állónak. Azt felelte, hogy ne izguljak, ők fiúk is ezt érezték kezdetben. Ekkor megszólalt az edző, hogy kezdők leállni, majd nem sok szusszantás után bejelentette: kezdők folytatni.

Két hónap múlva én vigasztaltam a kezdőket. Tanított bennünket az edző dzsiudzsicu fogásokra is önvédelem céljából, többek között azt is megmutatta, hogyan kell védekezni, ha valaki pofon akar ütni. Nagy boldogan mentem a diákotthonba, és mondtam a barátnőimnek, hogy fogadjunk, nem tudják tőlem megvédeni magukat, ha pofont adnék. Persze nem hittek nekem. Pataki Irén volt a legbátrabb, azt mondta, hogy őt ugyan nem vágom pofon, hiszen tudja mi a szándékom. Egymással szemközt álltunk, és én hirtelen nagyobbat csaptam, mint ahogy akartam. Irénnek az arcán ott piroslott a kezem helye. Átöleltem, bocsánatot kértem, és szerencsémre elhitte, hogy nem volt szándékom akkorát ütni. Azt felelte, hogy mindennek ára van, most mutassam meg, hogyan tud védekezni. Nagyon egyszerű, csak felemeled mindkét kezed egyszerre, ha nem tudod melyik oldalról kapod a pofont, mondtam én neki. Nem hittek nekem. Most én voltam a próbababa, és bebizonyítottam, hogy igazat beszélek.

Ettől az estétől kezdve minden védekezési trükkre megtanítottam a barátnőimet.