kkortájt egyetlen kedvencem, a micisapka, még álmomban is búzaszőke hajamat fedte, napellenzővel, ruhagombbal a tetejében.

 Hitschék hatalmas cseresznyefáján ezrével piroslott az érett, nagy szemű gyümölcs. Anyámmal átvittük a megjavított cipőket. Mindig csodálkoztam, Miklós bácsi miért javíttatja elhasznált cipőit, mikor annyi újat vehet, amennyit akar? De ha még kifizette volna… (Ma már tudom, nem voltak ők tehetősek. Viselkedésük, tartásuk alapján soroltam őket az úri kategóriába. A látszat csalt.)

-Mit adjak érte? – kérdezte Éva, miután átvette a lábbelit.

-Cseresznyét. Sokat.

Odamentünk a hatalmasra terebélyesedett fához. A földig roskadó ágakról egy-kettőre teleszedtük napozóm zsebét, markom púpozva, fülemről „cseresznyefülbevalók” csüngtek.

-Hová tegyek még? – Éva nevetett.

-A sapkámba! Apám nem potyára csinálta meg a cipőt!

Éva levette fejemről, s telirakta a micisapkám.

A kapuig kísért, ahol várt anyám. Neki jutott a sapkányi gyümölcs.

Hazaérve, apámhoz léptem. Mivel nem figyelt – és tudva: nem hall -, gyengéden megérintettem. Rögtön csupa szem lett. Ösztönösen lassítva szám mozgásán, hangtalanul elmeséltem neki az esetet. Örült talpraesettségemnek.

Ahogyan apámhoz beszéltem, azt vártam mindenkitől világéletemben: szemben velem, nyugodtan beszéljenek hozzám – akár hang nélkül! De az emberek nem tudják, mit jelent nem hallani.

Éva orvos udvarlóját már apám halála után láttam. Szüreteléskor anyám odaát segített, nem maradhattam itthon, egyedül.

A must lassú csordogálását figyeltem a présnél, nem vettem észre, a doktor szólt hozzám. Valaki felvilágosította: a gyerek nem hall…

Később a doktor beszélt anyámmal, kérte, vetesse ki a mandulámat, hátha…

Műtét után nem jött ki hang a torkomon. Megijedtem: néma lettem? Valaki mosolyogva mondta, ez a műtéttel járó állapot. Csak a folyosóra mehettem ki. Akadt ott is látnivaló!

Beszélőképességem visszatért, torkom se fájt már. Felidéződött a folyosón látott kép: orvos megy a lifthez…

A kórteremben magamkorú gyerekek, s harminc körüli férfi, egyik fülkagylója levágva. Szóltam Egyfülűnek - ahogy magamban neveztem -:

-Szeretnék liftezni. Nem tudom: szabad?

Mire az Egyfülű:

-Ahhoz csont kell, azt szopogatni, s akkor a lift föl-le jár.

Gondolkoztam erősen, mivel furcsálltam, amit mondott, ugyanakkor koncentráltam a folyosón látott jelenetre. Tényleg, az orvos mintha rágott volna… Így aztán elhittem. De mit tegyek?

-Szólj a nővérnek, ő ad csontot – biztatott az Egyfülű.

Természetesen szóltam.

„Milyen csont lesz?” – tűnődtem, addig, míg a nővér magához intett.

A felvonóhoz kísért, s ott csengetett.

Kisvártatva a liftkezelő nénivel beszélt valamit, aki azután vagy húszszor felvitt-lehozott, másokat is szállítva közben, az általam addig még soha nem használt felvonóval.

Élmény volt – el is feledtem, a csont évek múlva jutott csak eszembe.

Házi feladatul kaptuk a Szózat első két szakaszát.

Nem kértek meg rá, elégtelen osztályzattól se tartottam, csupán benső kényszert éreztem arra, hogy megtanuljam könyv nélkül. A szöveggel nem is volt gond. Hanem a kiejtés, hangsúlyozás! Nem volt hallási mintám! Tükör előtt ellenőriztem szájmozgásom. (Azóta is számtalanszor konstatáltam: gyorsmozgású, kevésbé szóformáló – még jó, hogy nem kell saját ajkamról olvasnom.) Torokra tett kézzel, a gégefő-rezgésekből következtettem a hangerőre. Két kezemből szájamtól fülemig „folyosót” formáltam a hangoknak. Össze is zavartam szépen.

Másnap szavaltam.

Éva tanító néni erőteljesen mond valamit… Összevont szemöldök: haragra vall. Kiabál? Hangot nem hallok…

Érzelmi sokk, úgy „látom” halálos sötétben zuhanok… Hangerő térít magamhoz… (Tehát kiabál.)

A tanító néni nyakán kidagadt erek… Érzékelem a hangerőt, de szót nem értek. Nem annyira nem értett hibám sokkolt, hanem, hogy Éva gyakran időzött nálunk, tudhatta, apámról, hogyan kellene velem érintkezni. Egyáltalán: sokat segített nekik anyu is: valamit vártam, valamiért. Életemben többször estem ebbe a hibába! Jó tett helyébe jót várj – ma már érvénytelen, csupán a jóság kísértete erős bennünk. Már akiben.)

A tanító néni pálcáért nyúl… mindig gyűlöltem az erőszakot… és az asztal lábánál lévő vizeskannát veri. Hallom-látom: kiabál. Nem értem egyetlen szavát sem! Ha leírná! De talán akkor se érteném – a félelem leblokkol. Kommunikációs félelem – óriási a csend, a csendben az ismeretlen veszélyek. Nem tudom, mit akar. Most ő, máskor majd más! Ébernek kell lennem, úton, iskolában… Félelmet legyőznöm, és figyelni, figyelni! SZEMEM: FÜLEM IS!

(Otthon elszavaltam a Szózat kezdő szakaszait, persze, ugyanazzal a hibával. Ekkor megértettem. A második szakasz utolsó szava! Nem fel, hanem kell! Itt élned, halnod kell! A KANNA KEZDŐBETŰJE: KELL! Ezt kiabálta hát a tanító néni! Addig csapongott képzeletem a kellemetlen epizód körül, amíg a tudni akarás és az elszánt kitartás kettős nyomása szavakká rendeződött, vagyis megvilágosult előttem a legvalószínűbb igazság. Ebben látom az emberi elme csodáját, nemcsak minősíti a ráhatásokat, hanem önmagát is ellenőrizi. Merem állítani, az agy önregeneráló képességgel bír.)

Az igazsághoz tartozik, szavalással nem ért több kellemetlenség az életben. Évekkel később a Piros fejfákat szavaltam, tanító néni által hangsúlyozva megtanultam, s többször elszavaltam nyilvánosan. És bár láttam az összecsapódó tenyereket, teljes „dicsőségemhez” hiányzott a taps.

Éva férjhez ment a doktorhoz, családostól Szolnokra költöztek. Újszilvási házukat eladták, de még hosszú évekre fenntartották, nyilván minden eshetőségre gondolva, a nagyszobát. Szolnoki éveimben többször feléjük jártam, egyszer-kétszer kísértést éreztem benézni hozzájuk, elbeszélgetni velük, de ellenálltam. Tudtam, Képes Újságban megjelent cikkből, Éva a Városi Tanács Szociális osztályán dolgozik, férje a Kórház szülészetén. A 90-es években szép visszaemlékezéseket publikált a jegesi-györgyei éveikről, hányattatásaikról. (Végül is ezekből az írásokból ismertem meg sorsukat, igaz, utólag, későn. De még mindig jobb, mintha soha.)

Húga, Csöpi, másik műtétem (orr-mandula) napján meglátogatott a kórházban, két rúd brómos cukorkával kedveskedett. Azóta nem láttam.