"Sétál a Hold a háztetőn, zsinóron húzza maga után szívem..." / Quimby/

A hosszúra nyúlt, szinte véget nem érő égő várakozást széttörte a hangod a telefonban, a féltőn-félénk kérdés, hogy akarlak-e még látni... rohantam, szaladtam, szívem összevissza vert, a megkönnyebbülés mázsás súlyokat dobott le rólam, szinte reszkettem, annyira vártalak, a sötét vízmélyből napsütésre felbukkanás fény-ereje széttörte a magány furán keserű burkát, úgy öleltél, szorítottál magadhoz, szeretve és féltve, a másodpercek szétgurultak az Időben, és az előtte lévő szomorú-keserű napok szétfolytak a térben... A Hold fényes-szelíden, tisztán ragyogta be az eget, a hullámok ezüst-fodrosat játszottak a parti kövekkel, a tavaszi éj csillagpettyes bársony-köpennyel lágyan borult fölénk, kapaszkodtam beléd, bújtam hozzád, csókjaidban benne voltam, benne voltál...a csillagok megnyugtatón hunyorogtak, szavaid mélyen a lelkembe ívódtak: - Tenyerembe tetted a szíved.-suttogtad, mutatva is, annyira meghatódtam, mert lélek-mélyen érzel, és tudom ez az a perc, ez az a kép, ami mindörökkön a szívemben-agyamban-lelkemben marad halálomig, kívül és belül felragyogott minden, mert a lélek-pillanat megállt az Időben egy szemvillanásra, szikrázón, ezüst-gyöngyszín-perc gömbbe fogott mindkettőnket...a tücsök-harsány tavaszi éj bársony-feketén ölelt, a tó lágy-szelíden tükrözte a fél-karcsú Holdistennőt, távolban, messze a város küldte felénk pulzálón ismerős fény-jeleit, a gyöngyszín percek felfénylettek bennem, köröttem, a biztonságérzetem helyreállt... Én nem tudom jókor találkoztunk-e és minthogy hiszem a karma törvényét, a kifürkészhetetlen és aranynyilú Sorsisten kiszámíthatatlanságát, a köztudottan vak Véletlen  furcsa játékait, és tudva, hogy Istennel még sakkozni sem lehet, mert mindig új figurákat teremt a táblára és egyébként sem tudok sakkozni, így nem gondolkozom, miért most találtál-találtalak, hagyom a gyöngyszín perceket lustán kavarogni a lelkemben, ahogy felfénylenek és szétszóródnak a térben, az időben ha velem vagy, és hagyom a magány-szomorú napokat buta szürkén elfolyni ha nem lehetsz velem.. a várakozás fájón szívetszúr és mégis hagyom, mert megjössz és átölelsz féltőn-szeretve, lélekig hatva, és én hagyom-- és viszont adom...