Az eső halkan dobog a párkányon, nézem a felhőtakaró alá bút Mátrát, szemérmes öreg hölgy, magára húzza felhőpaplanát, Hajnal csapzottan, reménytelenül fájó, lemondó intéssel búcsúzik, ragyogó szivárvány-mosolyának halvány visszfénye sejlik csak csupán, hiányod újra és újra átjár, visszafekszem, nézem és hallgatom az esőt, visszafelé lépkedem az időben, régmúltra, közelmúltra, helyek, emberek sejlenek fel, lépnek ki az időből, vádlón, kérőn, szerelmesen, dühödten, gyűlölettel telin, szeretve is talán, néha szíven szúr egy távoli rossz emlék, majd lélek-simogat egy szép, szinte érzem a kezed nyomát a hajamon...és minthogy majd egy hónap múlva újból születésnapom lesz, még mindig nem döntöttem el, hogy rettegjek-e a bűvös negyvenediktől, vagy örvendjek, lustán vállat vonok gondolatban, hagyom az érzéshullámokat átáradni magamon, lelkem mégsem könnyebbedik...ezerszer megfogadtam már, utolsó születésnapom lesz, amit számon fogok tartani, mert a számot kimondani is sok, és minthogy ellene semmit sem tehetek, egyenlőre mosolygok csupán...eszembe jut a magamnak megígért ezernyi gondolat és dolog: a Szahara, ahová mindenképp el kell mennem, az ejtőernyős ugrás, amit a 35. születésnapomtól igérgetek magamnak, és még mindig nem jutottam el, Pénzistenre gondoltam, majd a kút Tündérére, a nyugalomra és békére amit mindig kértem, és mindig mindenáron, ködös hajnalokon elsuttogott álmokra..Boldogság-cseppek a hatalmas boldogtalanság tengerben, nyughatatlan, vakon utánad vágyódó szívem.. a boldogság nem egy örök állapot, ki kell érdemelni, tenni érte, szívem tiszta...az Időfolyam tovább folyik, az eső egyhangún kopog, Sade feltölti lelkem, a zene átjár, kimossa a rosszat egy időre... változom, köröttem emberek, helyszínek ugyanúgy... hagyom a gondolatokat ide-oda szállni, kamasz-magamra gondoltam, hogy folytonos ön-keresésem mennyire kiölte akkori álmaim, nem is voltak álmaim, éltem, túléltem csak napokat, mint erdei állatok, lélek-bezárkózva, nem gondolkozva, szinte nem is érezve, léteztem csak és a földre sújtott lelkem néha még mindig visszakísért... megrázom magam, felejtek rosszat, kiűzöm, minden félelemdémont keményen elzavarok, az eső eláll, szél rázza a fákat, rád gondolok, hiányzol, és a hiány már tartósan a hétköznapjaim része lett, megszokhatatlan, fura, és várakozásteljes...szívem vakon vágyódó, lelkem néha fájó, néha repesőn boldog... a várakozás beépült gondolataim közé, kiűzhetetlen, várok, mert megigértem... várlak-súgom a felhőknek, a fáknak.. várlak